Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- így csajozz egy földönkívülivel
- john cameron mitchell
- elle fanning
- nicole kidman
- neil gaiman
- alex sharp
- filmek 2018
- kritika
- how to talk to girls at parties
Nem mindig értem, de egy randira még jó lesz
Kritika az Így csajozz egy földönkívülivel című filmről
John Cameron Mitchell igazán merész rendező. Ezt valószínűleg egy életre megtanultam, amikor közel tíz évvel ezelőtt első közös filmként megnéz(et)tem az akkori barátnőmmel a Hedwig és a Mérges Csonk utáni filmjét, a Shortbust, amelynek mindjárt az elején a saját szájába élvez az egyik főszereplő, miközben egy másik a szemközti házból kukkolja őt távcsővel, aztán a film egy későbbi pontján meg egy pasis hármast látunk, ami alatt az egyik résztvevő egy másik végbélnyílásába énekli bele az amerikai himnuszt. És ez csupán két kiragadott jelenet a hardcore szexjelenetekkel teli filmből, valójában tele van hasonlókkal.
Mitchell a legújabb, Így csajozz egy földönkívülivel című filmjében nem a szexre, hanem a szerelemre helyezte a hangsúlyt, de most sem elégedett meg a szokványossal. Egy punk srác és egy földönkívüli lány közti Rómeó és Júlia-történet – foglalta össze a rendező a sztorit egy tavalyi interjúban a Hollywood Reporternek. A történet egyébként Neil Gaiman azonos című, 2006-os novelláján alapul, amely az író Törékeny holmik című kötetében jelent meg, de eredeti nyelven fent van a honlapján is. (A KönyvesBlog itt írt róla hosszabban.)
Gaimanről egyébként viszonylag kevesen tudják, hogy volt egy Ex-Execs nevű punkzenekara, a karrierjét pedig állítólag az apja gáncsolta el azzal, hogy nem engedte leszerződni az egyik nagyon nem fair feltételeket kínáló kiadóval. Mitchellék pedig – a novella főhőse mellett – vállaltan róla mintázták a film főhősét, Ennt, aki a tinédzser Gaimanhez hasonlóan él-hal a punkért, fanzint ír, illetve képregényeket is rajzol. És persze éppen annyira, de kicsit talán másképp, érdeklik a lányok, mint a legtöbb kortársát.
Így csajozz egy földönkívülivel
Index.hu: 5/10
IMDb: 6,4/10
Rotten Tomatoes: 30%
Guardian: 2/5
Telegraph: 2/5
A történet egyébként a punk aranykorában, a hetvenes évek utolsó éveiben játszódik, méghozzá Londonban, vagyis az egyik legideálisabb helyszínen, és a film durván száz percére nem csak jó zenék jutnak, hanem egy csomó popkulturális kikacsintás is.
A punk a a fejlődésért végzett zavarkeltés. Levágni valamit, hogy helyette valami egészségesebb nőhessen
– foglalta össze a punk lényegét John Cameron Mitchell az Indexnek egy hamarosan megjelenő interjúnkban. A film egyébként egész jó abban, hogy megmutassa, nagyjából mit jelentett egy kamasznak ez a szubkultúra, felnőtt fejjel viszont ez a megmosolyogtató lózungokat óbégató, feltekert voluméval és hangfalakkal földönkívüliekre támadó kamaszcsürhe néha inkább csak nevetségesnek tűnik. (Ha már múltban játszódó zenés tinifilm, akkor ezerszer inkább a Sing Street.)
A sztori szerint a társainál érzékenyebb Enn és két kis szarkavaró pajtása egy éjjel tévedésből egy földönkívüliekkel teli házibuliban köt ki a lepukkant Croydonban, itt talál egymásra a két főhős, az Alex Sharp által alakított Enn és a saját közegében szintén renitens Zan, akit a Neon démonból, a Csábításból és a Super 8-ből ismert Elle Fanning játszik. A punk éthoszához hasonlóan a lány kolóniája szintén individualizmust hirdet, a srác pedig nemcsak hazaviszi a frissen megismert lányt, hanem pikkpakk be is vezeti őt a punk világába. Zan pedig igazán remek tanítvány, akire még a helyi punkok rettegett nagyasszonya, Boadicea is felkapja a fejét. Meg persze a földi tanítója, Enn, akivel jól egymásba is szeretnek, a lánynak így választania kell: hazatér a sajátjaival, vagy egy számára idegen bolygón marad az újonnan megismert szerelmével.
Elle Fanning és Alex Sharp bármilyen édes párt is alkot a filmben (egyébként egy nagyon édes párt), a zavaros, sokszor egészen következetlennek tűnő történetvezetés miatt a történetüket nehéz a szívünkbe zárni. Az még csak egy dolog, hogy a néző könnyen elbizonytalanodik azon, hogy mi miért történik a vásznon, ám ennél rosszabb, hogy közben nem a saját hibájának érzi ezt, hanem inkább annak számlájára írja fel, hogy az alkotók sem feltétlenül voltak urai a helyzetnek, amikor Gaiman novelláját filmre vitték.
Aztán ott van még Nicole Kidman a szarul sikerült élete miatt sértett Vivienne Westwood-epigon szerepében, akinek nyilván nem az lesz élete alakítása, ahogy egy hordányi bután hőzöngő tinédzsert vezet hadba egy csapat fenékben turkáló földönkívüli ellen. (Az interjúk alapján nem is mindig élvezte a forgatást.) Enn két haverja, John (Ethan Lawrence) és Vic (Abraham Lewis), meg simán csak a kötelező fiúöltöző szagú poénokat és bölcsességeket hozzák, pont úgy, ahogy az esetlen férfi főszereplő barátai szokták nagyjából minden tinifilmben.
Bár az én életemben másképp alakult, a cikk elején emlegetett Shortbus nem az a tipikus első film, amit a szerelmespárok elsőként néznek meg együtt, az Így csajozz egy földönkívülivel azonban nagyon is megfelel a célnak. Egyáltalán nem erős film, de ez egy randifilmnél nem is fontos, még a végén túl nagy hatást gyakorolna, azt pedig általában senki nem akarja, mert utána még – ideális esetben – beszélgetni szeretnénk, meginni egy kólát, kapualjakban csókolózni, meg mittudomén. Viszont mivel nem szokványos darab (legalábbis első blikkre, aztán gejl tinifilmmé változik), és kérdéseket is hagy az emberben, rettentő jókat lehet dumálni róla. Arról nem is beszélve, hogy a filmválasztás miatt még talán különlegesnek vagy romantikusnak is tűnhetünk a másik fél szemében. Vagy komplett idiótának, de ez sajnos mindig benne van.
Rovataink a Facebookon