A királynő szép, hamis ruhája

Tudta, hogy Freddie Mercury 1979-80 körül a Queen koncertjein előszeretettel énekelt Darth Vadernek vagy Supermannek öltözött ember nyakában ülve? És azt, hogy az énekes egyik partiján meztelen felszolgálók dolgoztak, és törpék hordták körbe tálcán a kokaint? Hát azt, hogy Mercury és David Bowie között veszekedésig fajuló viták zajlottak az Under Pressure felvétele közben? Esetleg az megvan, amikor Freddie és barátai álruhába öltöztetve csempészték be Diana hercegnőt egy hírhedt melegbárba? Ha ilyesmire kíváncsi, kattintson a bekezdés linkjeire, mert ezeket nem fogja megtudni a Bohém rapszódiából. A Queen frontemberének életéről szóló film ugyanis Freddie Mercurynek csak a szalonképes arcát mutatja meg, vagyis az életrajzi mozik egyik legnagyobb csapdájába esik bele: idealizál.

Évekkel a forgatás előtt sejthető volt, hogy ebbe az irányba halad a film készítése, ugyanis a producerek között ott találjuk a Queen két tagját, Brian May gitárost és Roger Taylor dobost (John Deacon basszer nem kért a projektből), és ők hamar nyilvánvalóvá tették, hogy „meg akarják óvni a Queen örökségét”. Sacha Baron Cohen fogalmazott így egy rádióinterjúban, aki az eredetileg kiszemelt színész volt Freddie szerepére, amikor 2010-ben bejelentették a Bohém Rapszódia előkészítését. Cohen elmondása szerint olyan művet akart, ami nem finomkodik, Mayék viszont családbarát irányt szabtak a filmnek, így Cohen kiszállt. És még pár poszton voltak változások; Cohen szerint David Fincher és Tom Hooper neve is felmerült rendezőként, aztán az Eddie a sast rendező Dexter Fletchert választották, majd őt is lecserélték, ahogy az első forgatókönyvíró Peter Morgant is.

A végső rendező-forgatókönyvíró páros kielégítette May és Taylor igényeit. A Közönséges bűnözőkkel és az X-Menekkel nevet szerző Bryan Singer a hollywoodi zaklatási botrányok érintettjeként valószínűleg örült, hogy egyáltalán rendezhetett (így is volt vele egy balhé: miután családi okok miatt hetekig nem jelent meg a forgatáson, kirúgták, és Dexter Fletcher fejezte be a munkát). Anthony McCarten nevét pedig megjegyzem, mert mostantól nekem ő figyelmeztető jelzés egy biopic stáblistáján. Ő írta A mindenség elmélete forgatókönyvét és A legsötétebb óráét – mindkét filmben nagyon erős a főszereplő színészi alakítása (Eddie Redmayne és Gary Oldman is megkapta az Oscart), de a szkript egyik esetben sem azzal foglalkozott, hogy a valóságban is létezett főhős milyen összetett ember lehetett, hanem klisés dialógusokban előadta, hogy mi minden történt vele. Ebbe a sorba pontosan beleillik a Bohém rapszódia is.

Adott tehát egy történet, amire a producerek rátelepednek, és egy forgatókönyvíró, aki pont annyit mesél és pont olyan szárazon, mint egy Wikipedia-szócikk – milyen sztori születhet ebből? Elég rossz, nyilvánvalóan. Azon könnyen túltettem magam, hogy a Bohém rapszódia  Freddie-je nem szippant kokszot törpék tálcáiról, de azon már nem, hogy a szkript meg se próbál egy picit mélyre fúrni, hanem mindvégig rettenetesen felszínes marad. Ráadásul nagyon érezni a zenekar kontrollját: konfliktusok alig jelennek meg a filmben, Mercury vonzódását a férfiakhoz pedig egyrészt finomkodva, szőrmentén ábrázolja, másrészt olyan narratívával, amiből azt is ki lehet akár olvasni, hogy a melegség az énekes sötét oldala volt, nem pedig énjének természetes része.

És ha még ez sem elég, a film tele van csúsztatásokkal – én tudom, hogy dramatizálni kell, és nem is vagyok az a fajta néző, aki pontosan minden tényt számon kér egy nem fikción alapuló filmtől, de nekem túl sok volt, amit az alkotók ezen a téren megengedtek maguknak. A csalások nagy része abból a dramaturgiai döntésből fakad, hogy a film csak az 1985-ös Live Aid koncertig követi az eseményeket (pedig utána is lenne mit mesélni). Mercury betegségét viszont nyilván nem lehetett kihagyni, ezért a filmbeli Freddie-nél nem 1987-ben diagnosztizálják az AIDS-t, és nem 1989-ben mondja el a zenekarnak, hanem mindez még a Live Aid előtt megtörténik. Sok hasonlót lehetne még említeni, van itt kitalált karakter is (Mike Myers producerként), teljesen felesleges hatásvadászat (a zenekar tagjai nem úgy és nem akkor találkoztak), és így tovább.

Ennyi kritika után nehéz beismerni, de igazából a folyamatos bosszankodás közben szórakoztam is a filmen. Vizuálisan és hangban ugyanis a Bohém rapszódia nagyon jól megidézi a Queent (talán csak a Wembley stadion cgi-közönségén lehetett volna még dolgozni). A – Freddie mellett kivétel nélkül háttérbe tolt – mellékszerepekre választott színészek jók és amikor zenélni kell, az akkordokat is követik kézzel, Mercury eredeti énekét pedig nem tudtam megkülönböztetni attól, amikor Marc Martel tátogott Rami Malekra, szóval teljesen átjött a koncerthangulat. De miért nézzem azt, hogy milyen ügyesen reprodukálták a Live Aidet, amikor az igazi koncertfelvételt is bámulhatom? Erre az említett Malek a válaszom, aki ezzel az alakításával bejelentkezett az Oscarra – bár a forgatókönyv nem ad neki akkora teret, mint az egy jó életrajzi filmtől elvárható lenne, percek alatt eladta nekem, hogy nem színészt nézek, hanem azt a sérülékeny zsenit, akit Freddie Mercurynak hívtak.

Két és negyed órán keresztül is öröm látni Malek alakítását és hallgatni a Queen zenéjét, de a Bohém rapszódia ezzel együtt biztonsági játék marad, ami életrajzi filmként nagyon sok sebből vérzik. Freddie őszinte vagy legalábbis árnyalt története helyet csak egy szép, de hamis fotóalbumot kapunk a zenekar és Mercury diadalmenetéről – a végén meg egy nagy adag hiányérzetet.