Oszló hullák a mirelitpizzák között

Milyen szépek is voltak azok az idők, amikor még szinte semmit nem tudtunk Lars von Trierről. Maximum annyit, hogy van ez a dán rendező, aki bármi csinál, az mindig érdekes, újító, felkavaró. Mindegy, hogy sorozat, mint a zseniálisan vicces A birodalom vagy film, mint az Idióták vagy a Hullámtörés. Aztán Lars Von Trier tett róla, hogy ne a csak a filmjeiről, hanem saját magáról is egyre több szó essék. Megtudtunk egy csomó részletet a depressziójáról, különböző kényszerbetegségeiről, fóbiáiról, vitatható munkamódszereiről és egy igazán elcseszett cannes-i sajtótájékoztató után arról is, hogy mit gondol Hitlerről, Albert Speerről, a Harmadik Birodalom főépítészéről vagy éppen Izraelről.

Ennek eredményeképpen hét évre kitiltották a fesztiválról, ahová idén térhetett vissza új filmjével, a A ház, amit Jack épített-tel. A visszatérés remekül sikerült, a vetítést több mint száz ember hagyta ott. “Undorító, gusztustalan, hányingerkeltő, hitvány, el sem kellett volna készülnie” – pörögtek a vélemények a Twitteren. “Üres provokáció” – csatlakoztak a kritikusok, bár az igazsághoz tartozik, hogy akik kibírták a nők és gyerekek kínzását, megölését tartalmazó jeleneteket, azok hatperces tapsviharral jutalmazták a vetítés végén a rendezőt.

Nem, de az is igaz, hogy ez a film Lars von Trier életének, életművének ismerete nélkül nehezen érthető. A rendező perel, magyaráz, visszaszól, felhoz mindent, amivel valaha is megvádolták. Hát persze, hogy Hitler is előkerül megint. Már a szereposztásnál: Bruno Ganz, A bukás Hitlere játssza Verge-öt, azaz Vergiliust, aki a főszereplő Jack-et (Matt Dillon) kalauzolja a pokolban. Ahogy Danténak sem csak kísérője volt, úgy Jackkel is beszélget Verge: a férfi öt, véletlenszerűen kiválasztott gyilkosságáról mesél neki.

Merthogy Jack sorozatgyilkos, aki több tucat embert tett el láb alól a hetvenes-nyolcvanas évek Amerikájában. Amúgy pedig mérnök, akit a gyilkosságok mellett leginkább az foglalkoztat, hogy építészként is maradandót alkosson (ha már papíron csak mérnök lehetett), felépíthesse a tökéletes házat. Jack öt gyilkosságának történetén keresztül nemcsak őt magát, kényszerbetegségét, a mirelitpizzák között tárolt holttestekhez fűződő bizarr szokásait ismerjük meg, hanem a gondolatait többek között építészetről, történelemről, művészetről, vadászatról meg a jégbor készítéséről.

Folyton manipulálni akar engem, ráadásul a legérzékenyebb témával, a gyerekekkel

- vágja Verge Jack fejéhez, amikor éppen arról mesél, hogyan csalt tőrbe és ölt meg egy anyát két kisfiával együtt. Vagyis éppen azt kapja Jack, amit Lars Von Trier is szokott. Hiszen Jack ő maga, a súlyosan beteg, meg nem értett zseni. A ház, amit Jack építget az ő, áldozatosan, kitartóan, semmilyen árat nem sajnálva épülő művészete. Bántják, mert nem értik, mert félreértik. Mások és a saját hibájából folyton bajba kerül, pedig semmit nem akar, csak alkotni.

Hanem azzal is, amit például a nőkről mond. Jack áldozatainak többsége közülük kerül ki, idegesítő (Uma Thurman), buta (Riley Keough) vagy pénzéhes (Siobhan Fallon Hogan) nőket öl, elmondása szerint azért, mert őket könnyebb. Nemcsak mert fizikailag gyengébbek, hanem mert hiszékenyek, naviak, áldozatnak valók. Jack barátnőjét, egyik áldozatát Simple-nek hívja (magyar fordításban Gyagya lett, de az Egyszerű kifejezőbb), de természetesen a nőgyűlöletet Von Trier sértődötten kéri ki magának.

De A ház, amit Jack épített mégsem csak egy sértett ember visszavágása. Von Trier fekete humora, sodró lendülete, cinizmusa a régi. Ahogy az is, ahogy kihozza a színészeiből a legtöbbet. Matt Dillon élete legnehezebb feladatának nevezte Jack eljátszást, amit el is hiszek. De soha nem volt még ilyen jó semmiben. Undorodunk Jacktől, de mégis vele tartunk az úton. Ahogy a rendező korábbi filmjei, úgy A ház, amit Jack épített sem tűnik el nyomtalanul a néző fejéből. Sajnos a pikniket és a kiskacsa lábát, bármennyire is szeretném, nem fogom elfelejteni. Jack házát sem, mert végén csak felépül neki valamiképp.

De ettől még A ház, amit Jack épített nem lett az a letaglózó moziélmény, mint amilyen a Hullámtörés, a Táncos a sötétben, a Dogville, az Antikrisztus vagy a Melankólia volt. Megtudunk belőle egy csomó dolgot, legfőképpen ugye magáról Lars Von Trierről, borzadunk, undorodunk, nevetünk, de nem változtat bennünk igazán semmin, maximum az aznap esti étvágyunkon.