Egészen különleges filmeket vittek a magyarok Berlinbe

Nem kell a dolgokat túlmagyarázni

– mondta a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon versenyző Entrópia című animációs rövidfilmjéről egy interjúban Buda Flóra Anna. Ez a mondat lehetne a két, a Berlinalén szereplő magyar film szlogenje is, mert tökéletesen illik az Entrópián kívül Tóth Luca animációs kisfilmjére, a Lidérc úrra is. Magyarország – két felújított régi klasszikus újravetítésén kívül – idén ezzel a két filmmel van jelen a Berlinálén.

Egyik kisfilm sem egyszerűen egy történetet mond el, és egyik sem olyan, amit meg kéne fejteni, mint valami metaforát. Sokkal inkább a hangulatra, a kevésbé megfogható érzelmi hatásokra és főleg a vizualitásra koncentrálnak, egészen egyedi stílusban; aki látta Tóth Luca előző, sok fesztiválra meghívott Superbiáját, az azonnal felismeri az alkotó sajátos kézjegyeit a Lidérc úron is. Igaz, attól még, hogy a filmek nincsenek túlmagyarázva – vagy talán pont azért – egy csomó mindenről szólnak túl azon, hogy mennyire jól néznek ki, és milyen különös a hangulatuk.

A Lidérc úr elején egy férfi észrevesz magán egy fura, csúnya kitüremkedést, amiről a röntgenben kiderül, hogy egy pici emberke a testében. Aki aztán egy idő után ki is mászik belőle, mint egy pocakos, joviális és humanoid alien, és elkezdi élni a maga pár centis életét, a lakás zugaiban rejtőzködve, vagy alvásidőben előbújva. És ahogy tanulmányozza az őt körülvevő világot, mintha egyre inkább vágyna egy kis melegségre. Vagy éppen pont annak az embernek a szeretetére, akiből kibújt.

A Lidérc úr bravúrja az, hogy a nagyon fura és nagyon irreális alapötlet szép lassan abszolút emberi érzéseket kelt a nézőben: egy idő után már teljesen el tudunk vonatkoztatni attól, hogy amúgy egy mellkastáji lyukon a bőr alól előbújt izéről van szó, mert csak a kis ember magánya, vágyakozása és a viszonzatlanság, sőt észrevétlenség miatti csalódása süt a képekről, pont úgy, mintha akár egy élőszereplős, szomorkás filmdrámát néznénk - csak ennek az egyetlen szó nélkül elmesélt történetnek sokkal izgalmasabb a vizuális világa. 

Egy csomó érdekes megoldás elfért ebben a szűk húsz percben: az átlátszónak ábrázolt, csak körvonalakkal jelölt tárgyak, az emberke testének manószerű formája, a szoba falán lógó festmények saját univerzuma, az emberalakok plasztikussága, az álomjelenetek extrém színvilága,  és általában az, hogy semmi sem illusztrálja, egyszerűen megjeleníti az általunk ismert dolgokat, hanem mindent új oldaláról, új szemszögből mutat meg a rendező.

Hasonlóan egyedien néz ki Buda Flóra Anna Entrópiája is, három, egymásra feltűnően és talán nem véletlenül hasonlító, de egészen másmilyen életet élő nőről: rengeteg, nagyon élénk színnel, a realizmus és a stilizáció folyamatos keverésével, hogy egységes világnak tűnjön a fura földöntúli táj és akár egy telezsúfolt szupermarket is: az ismerős környék a sajátos formák és színek miatt izgalmasan ismeretlen, a tényleg ismeretlen meg azért otthonos, mert épp annyira és épp úgy extravagáns, mint a film összes többi része.

Viszont az Entrópiának eggyel kevésbé áll jól a „nem túlmagyarázottság”: a szinopszis alapján az író-rendező ugyanis igenis el akart mondani egy konkrétabb történetet, amely viszont nem biztos, hogy tényleg át is jön. A sztorileírás szerint a három nő három párhuzamos univerzumban él, és egyvalaki háromféle énjét testesíti meg: egyikük hétköznapi, nagyvárosi plázajáró, másikuk szinte állatiasan természetközeli, a harmadik meg egy futurisztikus, de emberi erővel működtetett rendszer rabszolgája. Csakhogy egy légy véletlenül felbolydítja a rendszert, így a három nő találkozik, mint párhuzamosok a végtelenben. Ami azért van annyira egzaktul megfogalmazott sci-fi sztori, hogy pontosan ebben a formában, párhuzamos univerzummal, rontópál léggyel ne feltétlenül váljon érthetővé szó szerint csak egy-két perc alatt és néhány képi utalás révén.

Az Entrópia ha nem is feltétlenül pontosan ezt a történetet, de egy csomó mindent azért tud adni a nézőjének, mert maga az alapgondolat, a bennünk élő különféle személyiségek kérdése és ezek lehetséges összeütközése önmagában is érdekes, pláne a megint csak egyedi vizuális ötletekkel (mint amilyenek az áruházban árult, csipsz-szerű lárvák zacskói).

A magyar animációs filmek új generációjának tagjai, a korábban rengeteg díjat elnyerő Bucsi Rékával, a cannes-i díjazott Andrasew Nadjával és a többiekkel nagyon fontos és minden figyelmet megérdemlő folyamatot indítottak el a magyar filmben, még akkor is, ha ez kevésbé van szem előtt, mint az élő szereplős filmek sikerei. Érdemes évről évre nyomon követni ennek az új iskolának az egészen újszerű filmjeit, amelyekre meghatározó hatást gyakorolt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME). És teljesen érthető, hogy nem csak mi figyelünk rájuk, hanem az egész világ is.