Mocskos, drogos rapszódia, amiben a nőveréstől az ágybavizelésig minden van

Debrecenben a nyolcvanas évek közepétől az Ibolya utca volt a helyi Sunset Strip, mármint abban az értelemben, hogy aki rockzenével foglalkozott bármilyen értelemben is, az megfordult erre. Vagy Misi bácsi borozójában, vagy a Lapos nevű műintézményben, a maga Rejtő Jenő-i törzsközönségével (volt egy Izmos nevű, kb. 165 centi magas pali, 50 kiló volt vasággyal, akit egy évig nem láttunk, mert az egyik legendás debreceni erős ember azt hitte, megdugta a nőjét, így repülőgépmodellezett otthon - pedig nem dugta meg, szóval Árpi, ha ezt olvasod, engedd el, régen volt), de sokkal valószínűbb, hogy az utcában működő két lemezboltban, ahol be lehetett szerezni az olyan cuccokat is, mint a Mad Max vagy a Grave Digger zenekarok aktuális albumait, vagy éppen a Mötley Crüe első két lemezét.

Az egyik lemezboltot egyébként a Diktátor zenekar bőgőse, Józsi vitte, a másikat meg a Nő, akinek a nevét szerintem senki nem ismerte, de amikor azt mondtam, hogy megyek a Nőhöz, mindenki tudta, hogy a Largo lemezboltról beszélek, nem valami pásztoróráról. Kazettákat vásároltam, mert egyszerűbb volt meg olcsóbb is. A Nő egy zseni volt, lementél, mondtad, hogy kell az új WASP, erre mondta, hogy csak 38 perc, mivel töltse ki a kazetta B oldalát? Én megy egyszer ráböktem egy olyan borítóra, amin egy bőrnadrágos ágyék volt, meg egy kibaszott hülye zenekarnév, a Mötley Crüe. És így találkoztam először azzal a zenekarral, aminek tagjai akkorra (ez 1986 körül lehetett) már túl voltak tulajdonképpen mindenen, amin egy rockzenész a teljes pályafutása alatt.

A Netflixen kábé egy hete látható The Dirt, azaz A mocsok című film, az akart lenni a zenés filmeknek, amire az ilyen filmek iránt fogékony közönség évek óta vár, és ami a szépelgő Bohém rapszódiának két kézzel, lendületből int be. Nincs mismás, nincs elkenés, ha egyszer tényleg beleszartunk a Beverly Hilton előcsarnokában álló Tiffany lámpába, akkor ez van, vállaljuk. Az alapja a zenekar 2001-ben kiadott, magyar fordításban is megjelentetett, The Dirt: Confessions of the World's Most Notorious Rock Band című könyve, amit minden idők legjobb ilyen témájú könyvének tartanak, pontosan azért, mert olyan dolgok is benne vannak, amiket az ember soha, senkinek nem vall be, a nőveréstől az ágybavizelésen át a konkrét bűncselekményekig, de mellette a zenekar mind a négy tagja elmeséli azokat a személyes dolgokat, melyekről a közönség az internet korszaka előtt nem nagyon tudhatott semmit, miközben a zenéjüket alaposan meghatározták.

Ilyen volt például Nikki Sixx basszusitáros gyerekkori traumakoktélja a kurválkodó anyjával, és későbbi heroinfüggősége, túladagolása és (klinikai) halála; Mick Mars gitáros Bechterew-kór nevű ízületi betegsége, aminek köszönhetően a gerince kvázi megcsontosodik, ami egyrészt eléggé fáj, másrészt mozogni nem nagyon tudsz tőle; vagy Vince Neil énekes autóbalesete, amit ittasan okozott, és amibe a mellette ülő haverja belehalt, egy másik ember meg lebénult, és az rettenetes nyár 1995-ben, amikor daganatos betegségben elvesztette négyéves lányát. Ezek a momentumok a remekül szerkesztett könyvben nagyot ütnek, mert nem számítasz rá, és tök random, mondjuk egy iszonyú vicces turnésztori után kapod a hideg zuhanyt.

Ha a filmet az eredetileg a rendezői székbe beülő, és rém lelkes David Fincher rendezte volna, akkor vélhetően ez lett volna a központi vonal, az ellenpontok, az érzelmi hullámvasút hatása, de Fincher tíz évvel ezelőtt volt lelkes, és nem bírta kivárni, mire a The Dirt kikerül abból a fejlesztői pokolból, amiben egy évtizeden át hányódott. Hogy korunk egyik legjobb, legkreatívabb rendezője után hogy került képbe egy olyan szakmunkás, akinek a filmográfiája tulajdonképpen a Jackass 1-5-ből áll össze, az rejtély. Jeff Tremaine remekül tud olyan szitukat leforgatni, amikben baromságok történnek, de a történetmeséléshez annyi köze van, mint nekem a harangöntéshez.

A The Dirt egy kifejezetlen egyenetlen film, aminek az első, a zenekart nem ismerők számára is követhető fele még úgy-ahogy koherens. Elmeséli a zenekari tagok összebandázását, ad némi hátteret, de nem annyit, hogy az bárkit is zavarjon, inkább csak felskicceli a zenészeket a vászonra, majd a könyv első harmadának legbotrányosabb sztorijait egymás után pakolgatja, így megelevenednek előttünk az olyan, legendás gyökérségek, mint amikor a dobos Tommy Lee egy házibuliban addig szereti a csaját szájjal, míg az a szoba túloldaláig nem spriccel élvezés közben; az Ozzy-turnén a betonról felnyalt húgyfoltok; a szétvert szállodai szobák és így tovább. Mindezt az adott jelenetben éppen prominens tagot megformáló színész narrálja, és kvázi meséli a sztorit, azt, ahogy a nyolcvanas évek elején ez a zenekar a Sunset Stripről kilépett a stadionokba, és 1990-re meghódította az egész világot - a lenti videón az 1991-es, Monsters of Rock fesztivál keretein belül Budapesten is fellépő Crüe látható.

Kár, hogy a film ezt egyáltalán nem akarja, vagy nem tudja megmutatni. Montázsokat kapunk, melyekben a Crüe videóklipjei elevenednek meg színészekkel, azt, hogy éppen melyik évben vagyunk, csak párszor lehet elcsípni, és ezt úgy mondom, hogy fekete öves Mötley-rajongó vagyok, és rohadt sokat tudok a zenekarról. Akinek nem ismerős a hajmetál korszak császárainak életműve, a fim 30. percére garantáltan elveszti a fonalat. Ráadásul nagyon sok olyan jelenet van, amit átírtak, ami nem akkor és nem pont úgy történt, igaz, ezek között inkább olyanok vannak, mint az 1983-as US Festival fellépés, amit a gyártó nem akart megcsinálni, mert nem olyan ikonikus jelentőségű, mint teszem azt, a Queen életében a Live Aid, viszont pont olyan sok pénzbe került volna.

A zenekarra nézve leginkább dehonesztáló tartalmak közül sok minden kimaradt azért, teszem azt a farkába hernyót fecskendező Sixx és a nőverésben elég hamar nagy rutinra szert tevő Lee gusztustalanságai. A rajongói énem mondhatná, hogy de hát nem is kellettek, hiszen Sixx heroinfüggőségéből elég sokat látunk, és azt sem hagyták ki, amikor Lee az egyik csajának konkrétan eltöri az orrát egy jobbegyenessel. Ez rendben is van, de a könyvben szereplő, és Sixxnek mostanában elég kellemetlen, nemi erőszak-gyanús momentum is eltűnt a feledés homályában, pedig arról volt szó, hogy nekik nincs takargatnivalójuk. Nem, nem dokumentumfilmet vártam, és ezt egy nagyon vicces jelenetben tudatosítják is bennünk: Mick Mars gitáros közli, hogy a zenekar menedzserei közül a hőskorban őket segítő Doug Thalert direkt hagyták ki a filmből, amit azzal illusztráltak, hogy a pasi egyszer csak eltűnik a jelenetből.

Ha csak ennyi lenne a baj, mármint, az hogy pár képsor a valóságban nem pont úgy volt, az nem érdekelne, de amikor a filmben oda jutunk, hogy már mindent elszívtak, magukba szúrtak és megittak, amit csak lehetett, és már a dugás is a házastársra korlátozódik, és kellene kezdeni valamit a kissé kiégett zenészemberekkel, akkor sem a rendező, sem a film mellett producerként dolgozó zenekari tagok nem tudják, hogy mit, így összecsapnak olyan fontos dolgokat mint Vince Neil balesetének utóélete, amikor a pali a full hedonista, reggeltől estig drogozó társak mellett igyekszik józan maradni, vagy a lánya halála, ami alapvetően meghatározta Neil életének alakulását. Minidrámák lettek ezek, pár perces szkeccsek, melyekkel mondani nem igazán akar Tremaine semmit. Mégis, mit kezdjek azzal hogy a betegsége miatt 30 év alatt a testmagasságából 8 centi vesztő gitáros tragédiája le van tudva annyival, hogy a kezét Drakula-pózban tartva alszik, és néha felszisszen?

A felszínesség és a film második felének követhetetlensége (Ki ez az új énekes? Miért nem beszél? Mi van Pamela Andersonnal? Ezek még ma is sikeresek?) rém idegesítő. A színészeket nem öregítették, mindenki pont olyan, mint az első jelenetében, legfeljebb borostás, így ez sem ad támpontot, hogy mikor is játszódik az, amit éppen látunk. Azt most hagyjuk, hogy ki mennyire hasonlít a zenészére, Machine Gun Kelly mozdulataiban kiköpött Tommy Lee, Iwan Rheon meg pont olyan ijesztő, mint Mick Mars, de egyáltalán nem hasonlít rá, Daniel Webber meggyőző Neil, de kábé annyira dögös, mit Gyurcsány Ferenc. A színészek gyorstalpaló tanfolyamon vettek részt a film előtt, hogy legalább a mozdulataik ne legyenek teljesen bénák, de annyira belejöttek, hogy amikor őket látjuk zenélni, akkor valóban az adott dalt játsszák, ami menten meg is válaszolja az örök "mennyire primitív zenét játszott a Crüe?" kérdést, bár a végleges verzióban a színészek és a lemezfelvételek egyfajta hibridje hallható.

A rajongóknak nem lesz bajuk a filmmel. Ők nem Douglas Booth színészt látják a filmben, hanem Nikki Sixxet, és mivel ismerik a zenekar történetét, a kihagyott dolgokat fejből pótolják és a fellépőruhákból megmondják, a zenekar milyen korszakában járunk. És az sem érdekli őket, hogy ha a rossz premieridőzítésben lenne világbajnokság, akkor a The Dirt megkaphatná az aranyérmet, hiszen a film a #metoo korában képes az összes női szereplőt hisztis kurvának ábrázolni, akiket vagy vásári látványosságként elégítenek ki; vagy orrba vágnak; vagy elküldenek az anyjukba; vagy arra tartanak, hogy az asztal alatt elégítsenek ki ismeretlen férfiakat szájjal; vagy annyira ledérek, hogy ha egy zenész ér a közelükbe, azonnal szétteszik a lábukat és lihegnek. Tisztában vagyok azzal, hogy az adott korban és adott, izé, kultúrkörben ez, amit látunk, mindennapos volt, de 2019-ben ezt úgy eladni, hogy ne szisszenjenek fel a nézők, nem nagyon lehet.