A sztárokkal pszichológusnak kell lenni egész nap

Hogy lett a Fehér éjszakák jelmeztervezője? Hogy zajlik egyáltalán a jelmeztervezők kiválasztása egy ilyen nemzetközi produkciónál?

Két módja van, az egyik, hogy az adott rendező ragaszkodik egy jelmeztervezőhöz, őt akarja a filmjébe. Vagy, ahogy én is bekerültem ebbe a filmbe: megkeresték a londoni ügynökömet a svéd producerek, hogy ajánljon valakit. Egy ideig úgy volt, hogy egy svéd jelmeztervezővel fognak dolgozni, de az végül nem jött össze. A véletlen és a szerencse vezette őket az én ügynökömhöz, aki azt gondolta, hogy ez lesz nekem a tökéletes feladat. Elküldték a forgatókönyvet, ami szuper volt, mert Ari (Ari Aster, a film író-rendezője) úgy ír, mint egy igazi író. Különleges, ha egy forgatókönyv majdhogynem irodalmi szintű mű.

Amíg nem olvastam a forgatókönyvet, addig meg voltam ijedve, hogy ez egy horrorfilm. Csináltam már hármat vagy négyet korábban, de tőlem semmi nem áll távolabb, mint a horror. De az ügynököm ragaszkodott hozzá, hogy olvassam el, mert Ari Aster és a filmet készítő A24 most a legmenőbb nevek a szakmában, ezért semmiképpen nem kéne nemet mondani erre a munkára. Miután elolvastam, beleszerettem, és nem sokkal később találkoztam Arival meg az egész csapattal.

Ott rögtön kialakult a szimpátia?

Igen, ilyenkor ennyi tud történni. Bár valamennyire felkészültem erre a találkozóra, volt pár hetem előtte, és összeraktam pár hangulatképet, hogy milyennek képzelem ezt a világot.

Mennyire volt szabad keze ennél a munkánál? Az gondolom adott volt, hogy a szekta tagjai fehér ruhákat viselnek.

Én nem fehérben képzeltem el őket eleinte. De Arinak fontos volt, hogy a kezdő kép fehér legyen, és elég svédnek tűnjön minden. Aztán sokat alakult a dolog, autentikus svédnek hat ugyan, de mégis, ennek a szektának saját világa van, ami nem hasonlít semmihez, amit teljesen ki kellett találni.

Látszólag nagyon hasonlóak a fehér ruhák, de ha jobban megfigyeli az ember, akkor látja, hogy nincs két egyforma közöttük. Ez az ön ötlete volt?

Igen, mert arról is szól ez a film, hogy ezt az ünnepséget kilencven évente rendezik meg. Addig az egész közösség erre készül, csinálgatja a saját kezével a ruháit. Ezt akarják a jelmezek tükrözni, hogy minden egyedi, minden kézzel készült, van, ami jobban sikerült, van, ami kevésbé. Néhány kész darab van csak benne, amúgy mindent csináltattam, még a zoknikat is úgy köttettem.

A Fehér éjszakákon már most látszik, hogy siker: szeretik a kritikusok és a közönség is. Mennyire fontos önnek, hogy milyen egy film fogadtatása, amiben dolgozik?

Nagyon fontos. Sokáig nem olvastam kritikákat, mert nem dolgoztam igazán sikeres filmekben, nem épült be a rendszerembe, hogy nyomon kövessem a filmek sorsát. Amióta a Colette-et csináltam, azóta elkezdett fontos lenni, mert ezekről a filmjeimről már sokat írnak, sokat foglalkoznak velük. Mindenki minden filmbe a tudása maximumát teszi. Ha egy film nem lesz jó, vagy elsikkad, az olyan, mintha fölöslegesen dolgoztál volna. Soha nem vigasz, hogy én munkám csodálatos volt benne, ha egyszer a film nem jut el az emberekhez, nem értékelik vagy tényleg nem sikerül jól. Ez nagyon fájdalmas tud lenni. De ennél a filmnél már a fogatás alatt éreztem, amit egyébként ritkán lehet megérezni előre, hogy minden rendben lesz. Arinak olyan erős kisugárzása van, úgy rendez, hogy nehéz volt elképzelni, hogy ebből ne lenne valami nagyon különleges dolog végül.

A legutóbbi filmjei, a Budapest Noir és a Colette kaptak jó és rossz kritikákat egyaránt, de az ön munkáját szinte mindenki kiemelte belőle.

Nagyon jól esik, de én is csak úgy tudok előrébb jutni szakmailag, ha a film visz magával. A Colette kapcsán arról írtak, hogy az Oscar-jelöltek közé kerülök, végül mégsem sikerült, mert a filmet magát viszont egyáltalán nem értékelték. A jelmeztervező nem tud egyedül eljutni az Oscarig, ha nincs körülötte egy sikeres film. Másrészt a Colette is egy független film volt, aminek valószínűleg elszúrták a kampányát, de semmiképpen nem költöttek rá annyit, mint egy nagy stúdiófilm Oscar-kampányára. Így nagy csoda lett volna, ha mégis jelölnek.

Amikor kiderült, hogy a találgatások ellenére nem került a jelöltek közé, azt nagy csalódásként élte meg?

Nem, mert akkor már tudtam, hogy nem leszek közöttük. Amikor először meghallottam, hogy az Oscarral kapcsolatban emlegetnek, csak néztem a férjemre, hogy tessék? Aztán egyre többet írtak rólam a külföldi lapok, interjúkat készítettek velem, egyre csak nőtt a velem kapcsolatos megjelenések száma. Aztán a jelöltek kihirdetése előtti héten hirtelen visszaesett az érdeklődés. Akkor tudtam, hogy nem leszek közöttük.

Milyen ajtókat nyitna meg önnek egy Oscar? Most is híres rendezőkkel és színészekkel dolgozik.

Nagyon sokat számít a szakmában. Ha egy filmhez jelmeztervezőt keresnek, először az Oscar-díjasokat veszik sorba, és ha ők nem érnek rá, akkor jöhet a többi. Még a kezdő rendezők is, ha eljutnak a második-harmadik filmjükig, már Oscar-díjas jelmeztervezőkkel akarnak dolgozni.

A Colette-ben Keira Knightley-val és Dominic Westtel dolgozott együtt. Az ilyen nagy sztárokhoz mennyire kell alkalmazkodni, mennyire kell alázatosnak lenni?

Nagyon. Pszichológusnak kell lenni egész nap. Kölcsönösen függünk egymástól, de nekem figyelembe kell vennem a kényelmüket, a fáradtságukat, a jó kedvüket, a rossz kedvüket. Néha viszont érdemes kicsit erőszakosnak lenni, hogy átvidd az akaratodat. Érdekes, hogy nem mindig érdekli őket, hogy néznek ki az adott jelmezben, sokszor fontosabb a játék szabadsága, a kényelem. A régi, klasszikus színészeknél ez nem volt szempont, de a fiatalokra jellemző. Azzal lehet összefüggésben, hogy a mai öltözködésük, a civilben hordott ruháik nagyon kényelmesek, az emancipált nőkre jellemzően sokszor fiúsak. Ezek a fiatal színésznők nehezen tudnak elvonatkoztatni a saját stílusoktól, még akkor is, ha egy korabeli filmről van szó. Emlékszem, hogy régen az idősebb színésznőknek soha nem okozott problémát, hogy nem kényelmes egy fűző, ma ez nem így van.

Melyik volt az első nemzetközi produkció, amiben részt vett? Hogy került be magyar jelmeztervezőként ebbe a világba?

A Szomorú vasárnap, ami egy koprodukció volt. Ezt mondom az első olyan filmemnek, amire olyan büszke vagyok, mint a Colette-re. De aztán hosszú ideig mégsem történt semmi, pedig azt hittem, hogy ezután hívni fognak, de ez nem ilyen egyszerű. Eltelt sok év, amikor csak magyar filmeket csináltam, aztán jött Peter Greenaway megkeresése. Akkor is azt hittem, hogy ha vele dolgozom, egy világhírű rendezővel, akkor beindul a nemzetközi karrierem. De ez sem hozta meg az áttörést, mert ezt a filmet, a Bőröndbe csomagolt életet (A Life in Suitcases), ha ezer ember látta a világon, sokat mondok. Miközben három évig dolgozott rajta. Hiába mondom, hogy Greenaway, ha senki nem ismeri a konkrét filmet. Bár Ari Aster azt mondta, hogy ő amiatt is választott engem, mert olvasta, hogy Peter Greenaway-jel dolgoztam, aki neki nagy példaképe.

Sosem tanulta a jelmeztervezést. Tudatosan döntött úgy, hogy érettségi után nem tanul tovább. Miért?

Nem szerettem iskolába járni, nem bírtam elviselni az iskolarendszert. Nem tudtam elképzelni, hogy az egyetem más legyen, mint a gimnázium, ahol nagyon szenvedtem a rossz stílustól. Hogy senki nem lehetett egyéniség, nem lehetett önálló véleményünk, kiabáltak velünk, iskolaköpenyben kellett járni, és ha nem vettem fel, akkor megaláztak. Viszont tudtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni, bár akkor még a színház érdekelt. Anyukám ismerte Szakács Györgyi jelmeztervezőt, elmentem mellé tanoncnak, már a gimnázium utolsó évében. Három évig mellette voltam minden munkájánál. Amikor Jeles András az első színdarabját készítette, Györgyi nem ért rá, így én kaptam a feladatot. Így csöppentem bele, és azóta dolgozom.

Most pedig Enyedi Ildikó új filmjében, A feleségem történtében dolgozik. Hogy találtak egymásra?

Ildikó keresett meg, amikor elkezdte a filmet. De később felhívott, hogy mégsem fog menni, mert ez egy koprodukció, ahol el kell osztani az országok között a részlegvezetőket. Mégsem lehetek én, mert olasznak kell lenni a jelmeztervezőnek. Fel is kértek valakit, de Ildikó úgy érezte, hogy csak velem tudja megcsinálni a filmet, és kiharcolta, hogy én legyek benne, feláldozott egy másik pozíciót értem.

Ez a film most forog. Önnek a forgatás mennyi munkát jelent? Úgy képzelné az ember, hogy a jelmeztervező már a forgatás előtt mindent szépen megcsinál, és ott már csak hátradőlve figyel.

Ez csodálatos lenne, de nem így van. A film nagyon improvizatív munka, és én is ilyen vagyok, nem szeretek kőbe vésni semmit. Bemegyünk reggel a díszletbe, és kiderül, hogy amit elképzeltünk a ruhapróbán, hogy hú, milyen csodás lesz, aznap a díszletben már nem úgy működik. Vagy egyszerűen csak jön egy jobb ötlet. Mindig ott vagyok, amikor elkezdődik a nap, és amikor átöltözés van.

Csak a főbb szereplőkre figyel vagy az utolsó statiszta jelmezére is?

Mindenre, mert nagyon fontos, hogy az utolsó statiszta is minél jobb legyen, még a cipője is. Ha nem figyelek, elcsúszhatnak a dolgok, mert a jelmez csak nekem ennyire fontos.

Léa Seydoux a film főszereplője, ő most van a pályája csúcsán, Bond-lány is, nagyon sokat foglalkoztatják. Milyen volt vele a közös munka?

Őt annyira túlhajszolják, annyira sok produkcióban, fotózáson vesz részt, a világ egyik feléről repked a másikba, és közben kicsi gyereke van, hogy ez volt a nehézség. Sokszor annyira fáradt, hogy nem az minden vágya, hogy hat órán át ruhapróbázzon velem. De nekem meg ez az az idő, amikor kiteljesedhetek, ez az én kreatív időm. És nyilván minden színésznőnek vannak problémái magával, amik nem feltétlenül jogosak, de ezeket kezelni kell. Rávezetni, elérni, hogy úgy legyen, ahogy én szeretném. Amúgy a francia nőkhöz illően csodás stílusérzékkel van megáldva. Ő is olyan nő, mint mi vagyunk, csak éppen az egész világ előtt kell megmutatnia magát.