Ha megerőszakolnál valakit, te nem akarnád megúszni?

A FOMO arról szól, hogy négy 18 éves gimnazista srác a mindennapjaik összes hülyeségét felveszik a mobiljukkal és felrakják a netre, legyen az valamilyen fájdalmas Youtube-challenge, vagy a lányok feneke egy bulin, vagy az, hogy hogyan isznak sört óra közben, na és aztán ők négyen elmennek egy buliba a 17-18 éves iskolatársaikkal, ahol sikerül egy csomó embert leitatniuk, miközben a négyes egyik tagja, Gergő és az egyik, egyébként a gimnáziumban tanító tanár lánya egyre inkább összemelegednek, de a lány végül kidől, és a három fiú ráveszi a srácot, hogy menjen be és szexeljen az alvó lánnyal, sőt, vegye fel videóra, mert az iszonyú menő videó lenne, meg egyébként is, a lányon látszott, hogy ő is akarja. A srác pedig bemegy a szobába.

És ez a filmnek csak az első húsz perce volt, ami olyan sűrű mind képben, mind szövegben, mind zenében, amit magyar filmben csak egészen ritkán lehet látni. És nem csak attól jó, hogy ritka, hanem hogy jól is van megcsinálva: behúzza a nézőt és beleveri a fejébe, hogy itt nem minden  fog tetszeni abból, amit látsz, de attól mi még nem fogunk elengedni.

A FOMO a Filmművészetin végzett, és még csak 27 éves Hartung Attila első nagyjátékfilmje, és folytatja azt az egyelőre nagyon rövid sort, amit tavaly a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) kezdett el: mai fiatalokról szól, mai fiataloknak (is), és egyáltalán nem mártja cukormázba a mondanivalóját. A fiatalok abban a filmben is és itt is gonoszok, önzők, buták, szexéhesek, vagy épp ezeknek az erőknek az áldozatai. És persze lehetnek a saját butaságuknak is az áldozatai.

Mindkét filmben fontos szereplő a net és a bullying, azaz az, ahogy a gyerekek akár online, akár offline egymást szívatják: itt a filmnek az az alapja, hogy a négy srác, akik A Falka néven egy kevéssé nézett YouTube-csatornát üzemeltetnek, egymást heccelik bele egyre durvább és durvább dolgokba. És a film csak apró üzenetekkel, a végén pedig egy egészen torokszorító aluljárós jelenettel jelzi, hogy a fiatalok viselkedésének nem a mobiltelefon vagy az internet az oka: ez csak egy eszköz arra, hogy kiéljék a kegyetlenségüket. Az okostelefonok előtt is az volt érdekes a tinédzsereknek, hogy melyik csajnak milyen a segge, és melyikük tud többet inni, csak most kaptak egy mindennél gyorsabb eszközt arra, hogy megmutassák az életüket mindenkinek.

És ez egy nagyon jó felütés, nagyon jó tempóban, amíg el nem jutunk a film első harmadában az erőszakig, mert azután a filmből kicsit elveszik a sztori. A megerőszakolt lány egy-két nap múlva eltűnik, és a legtöbben tudják, hogy Gergőnek valami köze lehet a sztorihoz, ezért a fiú a barátai segítségével nekiáll megkeresni a lányt az éjszakában. Szóval a film második felében nagyjából ennyi a sztori, a fiúk bejárnak ismerős budapesti helyszíneket, belebotlanak pár zenészcameóba, próbálnak elbújni a szüleik elől, aztán jön egy katarktikusnak szánt jelenet a Szabadság-hídon, ami egyáltalán nem hozza el a kívánt hatást, és pár perc múlva vége is a filmnek. Szóval egész egyszerűn több történet fért volna el a forgatókönyvben, de a filmre mégsem lehet haragudni vagy unalmasnak mondani: egyrészt azért, mert nagyon is úgy néz ki, mint egy film, úgy szól, mint egy film, és olyan kérdések merülnek fel a nézőben, ami egy jó film közben szokott.

Amikor Gergő rájön, hogy talán mégsem annyira oké az, ha kitudódik, hogy megerőszakolt egy alvó lányt és az egészet videóra vette, úgy érzi, hogy meg kell keresnie a őt: csak azt nem kötik egyértelműen a néző orrára, hogy mit is akar majd kezdeni vele. Lehet, hogy megpróbálja valahogy kimagyarázni a dolgot. Vagy megfenyegeti a lányt. Esetleg bevall mindent. De az is lehet, hogy inkább megpróbálja másra kenni. És egy kicsit olyan, mintha elkezdett volna beleszeretni a lányba.

Ezekhez a motivációkhoz mind-mind ad támpontot a film, viszont azzal, hogy csak felvázolja a lehetséges belső folyamatokat, és  igazából egyik mellett sem áll ki a egészen a film végéig, a nézőt is bizonytalanságban tartja. Ez a bizonytalanság pont arra jó, hogy a néző is közben azon gondolkozzon: én vajon mit tennék ebben a helyzetben? Alapvetően nem erőszakolna meg senkit, de miután valaki ezt megteszi, mit tenne? Bevallaná az áldozatnak, ha nem muszáj? Bevallaná bárki másnak? És szörnyű ezen gondolkozni, de ezeknek a gondolatoknak és beszélgetéseknek ad löketet a film, hogy milyen könnyű elsikálni egy olyan rossztettet, ahol mindenki arra van berendezkedve, hogy ezeket a tetteket el kell sikálni. Főleg akkor, ha a barátainktól azt halljuk, hogy a lány úgyis kérette magát, meg amúgy is akarta volna. Ha a szüleink inkább megpróbálják elsimítani a helyzetet, nehogy folt essen a kisfiuk becsületén. Ha idegen férfiak elviccelik a helyzetet. Ha az áldozat azt érzi, hogy ő tehet róla.

A FOMO-ban ott van egy pici Project X, egy pici Visszafordíthatatlan, egy pici Eufória, meg ezernyi olyan film, amiben nem annyira szeretnivaló főszereplők útját követjük végig: ezeket a szerepeket pedig nagyon jó színészekre bízta Hartung. A főszereplőt játszó Yorgos Goletsas, a legnagyobb kretént alakító Bouquet Gergely, a hatalmas pofont adó Stohl András és rajtuk kívül egy csomó mindenki úgy beszél és viselkedik ebben a filmben, ahogy ilyen szörnyű helyzetben beszélnének és viselkednének az életben is. Ehhez jön még az egyedi képi világért felelős M Deák Kristóf és egy nagyon erős, mai magyar zenékből álló aláfestés is.

De van egy nem túl elegáns filmkészítői döntés – azon kívül, hogy a kamera néha indokolatlanul sokat időzik egy-egy lírainak szánt képen: az, hogy az erőszakot relativizáló, elröhögő, elsimítani akaró nézeteket összeköti olyan emberekkel, akik homofóbok, kinevetik a környezetvédelmet, rasszisták vagy ahol a családnak erős politikai kapcsolatai vannak. Pedig ez a film pont attól lenne igazán bátor, ha azt mutatná meg, hogy elég alkohollal, bizonytalansággal és rossz barátokkal nagyon könnyen bele lehet csúszni egy ilyen helyzetbe.

És itt szándékosan használtam a belecsúszhat szót, mert azzal, hogy a filmkészítők nem az áldozatot, hanem az elkövetőt tették meg főhősnek, azt mutatják be, hogy a főhős valójában áldozatnak érzi magát, akit mások vittek rossz utakra, sőt, egy-két pofonon kívül akár meg is úszhatná a dolgot. Emiatt pedig nagyon könnyen kialakulhat egy elkövetőben, hogy ő nem az okozója volt a bűnnek, hanem csak valahogy a véletlen folytán a részese lett, nem volt döntési lehetősége, nem tudott uralkodni magán, de amúgy sem olyan nagy dolog.

De hát ilyen figuráknak a saját maguktól való meneküléséről szól a Nagymenők meg a Match Point meg rengeteg más film is, ahol ráadásul a még ennél is sokkal rosszabb dolgokat elkövető főszereplőknek szurkolunk nézőként, itt pedig viszolyogva nézünk mindent: mert a történet nagyon közeli és ismerős. Minden nő átélt vagy hallott már olyan történetet, ahol kihasználták őt, és a férfinak ezután semmi baja nem lett, élte tovább az életét. A FOMO pedig bemutatja azt, hogy ez miért történhet meg ilyen könnyedén egy férfi szemszögéből.