A Tour de France nyugdíjasai pár percre virgonc gyerekké válnak

A Tour de France-nál franciább dolgot nem nagyon lehet mondani, a kerékpárverseny három hetére az is szurkolóvá válik, akit egyébként hidegen hagy a sport. A Tour az egymásnak feszülő bringásokról, csillogásról, kitartástól, személyes tragédiákról szól, háttérben az időnként megvaduló szurkolókról. A Versenyláz című dokumentumfilm is inkább rájuk koncentrál, de a csendes őrületet és a nyugdíjas derűt állítja középpontba.

A Versenyláz cím is kifejező lehet, de hogy mit jelent a franciáknak a verseny, arra jobban rávilágít az angol és a francia cím, a Holy Tour (Szent Tour) és a La Grand-Messe (A Nagy szertartás). Az elhivatott szurkolók szinte vallásos áhítattal tekintenek a Tourra, de inkább közelítenek a zarándokok egykedvűségével hozzá, mintsem ájtatoskodnának.

A Tourok sava-borsát a hegyi szakaszok jelentik, a bringások itt szenvednek leginkább és jönnek ki a különbségek közöttük, és elég lassúak ahhoz a meredekeken, hogy ne csak egy látomásnak tűnjenek a nézőknek. A hegyeket el is lepik a szurkolók, százezrek telepszenek le az út mellett, hogy várják a mezőnyt.

Hogy jó helye legyen valakinek, ahhoz korán kell felkelni, napokkal előbb megkezdődik a területfoglalás az emelkedőkön. A Versenyláz a 2017-es verseny utolsó hegyi szakaszának nyugdíjas szurkolóira fókuszál, nem azokra, akik etapról etapra autóba vágják magukat, hogy kövessék a mezőnyt, és őrjöngve, mámorosan ugráljanak, hanem az időmilliomosokra, aki csak várnak és várnak.

A film hősei a Col d'Izoard csúcsától néhány kilométerre, 2000 méter magasban táboroznak le lakókocsijukkal, két héttel a versenynap előtt. Egy mozdulatlanná dermedő road movie szereplői lesznek a hetven év feletti szurkolók. Szanatóriumi nyugalom árad, napjaikban nincs túl sok izgalom, üldögélnek, adomázgatnak, poharaznak, sütögetnek, néha húzzák a harmonikát. A jó helyüket nem akarják odaadni, a hegy foglyaivá válnak, de nincs semmi feszkó, az ötvenöt éve együtt élő pár között is él nélküli a zsörtölődés. Úgy tűnik, hogy a Tour csak egy ürügy, hogy kiszabaduljanak a megszokott életükből, a legtöbben nem is élnek-halnak a versenyért, bár forgatják az antennákat, hogy a tévéközvetítést elcsípjék, és megtudják, mi történt a napi szakaszon.

Hőseinknek még a nevét sem ismerjük, csak beszélgetésekből csípünk el egy-egy információt róluk, de az összezártság miatt időnként kiöntik egymásnak a lelküket az egymás mellé sodródó idegenek, így szívbe markoló sztorikat is kapunk, az egyik férfi négyéves kislánya abuzálására is visszaemlékezik. Súlyos része ez a filmnek, de alapvetően harmóniát és derűt áraszt, az öregeket is átjárja a gyermeki izgalom, mikor végre megérkeznek a bringások, pókhasukra bringásmezt húznak és végig alléz-nak, ha elsuhan előttük egy versenyző. És sajnálkoznak, amikor megtudják, hogy nem mutatták őket a tévében.

A kéthétnyi csendbe mintha belerondítana a Tour, de mint egy zápor, olyan hamar el is vonul, pár órányi zaj után megint csak a nyugalom marad, a lakókocsisok jól ismert világa. Az egyik kisöreg pedig büszkén megjegyzi. „Még egy Tourt megcsináltunk." Ami nekik a gondtalan semmittevést jelenti, olyan kényelmet, amibe mindenki szívesen belehelyezkedne.

A filmet a Frankofón Filmapokon lehet megnézni, február 27-én az Art+ Cinema vetíti

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!