Még mindig ezekben az országokban működik a legjobban a demokrácia

A belga testvérpár, Jean-Pierre és Luc Dardenne harminc éve készítik kitartóan filmjeiket a munkásosztályról, a munkanélküliekről, a szegényekről és azokról, akiket bármiféle társadalmi igazságtalanság ér. Az európai film legjobbjai közt vannak, több mint húsz éve állandó meghívottjai a Cannes-i Filmfesztiválnak, amelyről általában el is hoznak valamilyen díjat, de eddigi legsikeresebb filmjüket, a csodálatos Két nap, egy éjszakát Oscarra is jelölték: Marion Cotillard volt esélyes a legjobb főszereplőnő díjára (egyedüli nem angol anyanyelvű jelöltként).

Új filmjüket, Az ifjú Ahmedet szintén Cannes-ban mutatták be, a Dardenne fivérek meg is kapták érte a legjobb rendező díját; csütörtöktől itthon is játsszák a filmet az újranyitott mozik. A film egy muszlim kamasz fiúról szól, aki egy imám iránymutatásai alapján egyre inkább szó szerint veszi a Korán tanításait, és egyre kevésbé hajlandó bármilyen kompromisszumra; a helyzet végül addig súlyosbodik, hogy a fiú, Ahmed, úgy dönt, meg kell ölnie egy szerinte tisztátalan eszméket hirdető tanárnőt.

A filmet sok kritika érte már csak azért is, mert ez nem az az évtized, amelyben jó szemmel néznék, hogy jómódú, fehér, keresztény férfiak akarják megmutatni, hogy is gondolkodnak a muszlimok, de azért is, mert a film tényleg nem beszél a témáról igazán árnyaltan – bár azt a legtöbben elismerik, a színészi alakítások nagyon erősek, és a szándék is biztosan nemes volt mögötte.

A két rendezővel Párizsban ültünk le beszélgetni az ellentmondásos fogadtatásról és mindarról, amit korábbi filmjeik – köztük a Rosetta, A gyermek, a Lorna csendje, a Srác a biciklivel vagy Az ismeretlen lány – képviselnek.

Ha Az ifjú Ahmedről van szó, egyetlen dologban ért egyet mindenki: hogy a film rendkívül megosztó. Önök is ezt tapasztalták, mióta 2019-ben először levetítették közönség előtt a filmet?

Jean-Pierre: Mi általában igyekszünk ebbe nem belefolyni, mert ha nem így tennénk, abba hamar belebolondulnánk. Ezt eldönteni inkább az önök dolga. Arról viszont valóban beszéltek nekünk a barátaink, hogy volt némi csatározás – különösen Franciaországban – az úgynevezett kulturális kisajátításról, azaz arról, hogy ha például egy muszlim karakterről vagy bármiféle, muszlim emberekkel kapcsolatos dologról beszélsz, azzal kisajátítod a témát, és ezt nem lenne szabad megtenned. Így aztán ma már rendkívül ellentmondásosnak számít, ha férfiként nőkről akarsz írni, vagy muszlimokról, transzneműekről vagy melegekről úgy, hogy nem vagy muszlim, transznemű vagy meleg, és nem vagy az adott közösség tagja, mégis kisajátítod az ő témáikat. Gondolom, ön is erre utal az ellentmondásosság alatt, de mi szeretnénk nem foglalkozni ezzel.

Luc: Illetve az ellentmondásosság kapcsán még egy téma jut eszembe. Franciaországban nagyon erősek a baloldali mozgalmak, és ezek nagy erővel küzdenek az általuk iszlamofóbiának nevezett jelenség ellen. A mozgalom egyik újságjának szerkesztője vezércikket írt arról, hogy Az ifjú Ahmed, mivel az iszlám a témája és egy muszlim emberről szól, hozzájárul a muszlim vallás stigmatizálásához. Szerinte ugyanis hiba, hogy nem vettük számításba a politikai, társadalmi és gazdasági környezetet, amikor arról beszéltünk, hogyan radikalizálódik valaki. Mi csak a vallással foglalkoztunk, de nem is ígértünk mást: ebben a filmben kizárólag a vallás a kérdés.

A korábbi filmjeikben is mindig az egyének problémái mutatták meg a társadalomban jelen lévő feszültségeket, de eddig szinte mindig ott volt a filmjeik végén valami, ami egyfajta megoldást jelentett ezekre a problémákra: a szolidaritás, egy segítő kéz odanyújtása, vagy akár a szeretet. Ebben a filmjükben már ez sincs jelen, nincs semmilyen feloldás, legfeljebb csak a halál közelsége befolyásolhat bármit. Mostanra pesszimistábbak lettek?

Luc: Amint elkezdtünk azzal a témával foglalkozni, hogy hogyan lehetne valakit visszahozni a radikalizálódásból, ha már elindult ezen az úton, rögtön tudtuk, hogy csakis egy gyerek lehet a főszereplő, mert idősebb korban ez már lehetetlen. De igaza van: valószínűleg nem mértük fel elég pontosan, hogy mennyire nehéz is ez a feladat, mennyire nehezen lehet visszafordítani valakit. Valóban igaz a korábbi filmjeink szereplőire, hogy sokszor a más emberekkel való különféle találkozásaik és összekapcsolódásaik révén tudnak kimászni a gödörből: azok az emberek, akik keresztezik az útjukat, végül – még ha ennek ők maguk nincsenek is feltétlenül a tudatában – segítenek nekik túllendülni az állapotukon.

Ez a figura viszont tökéletesen be van zárva az állapotába, de erre csak akkor ébredtünk rá, amikor már javában benne voltunk a munkában. Ugyanis mire az imám már arra is feljogosította, hogy öljön a szent ügy érdekében, és elhitette vele, hogy jót cselekszik, ha gyilkol, azaz mire már teljesen átmosták az agyát, addigra már teljesen bezárkózott az ideológia börtönébe a fejében. És ha valaki ennyire bezárkózott egy bizonyos gondolatkörbe, onnantól nagyon nehéz bejutni hozzá. Így végül épp ez vált a film témájává: hogy mennyire nehéz feladat is ez. Számára nincs kiút, még az ördög sem létezik számára, legfeljebb akkor bizonytalanodhat el, ha megjelenik a halál, a halálfélelem lehetősége. Vagyis a karakter maga okozta azt, hogy ez a filmünk kevésbé lett optimista a többinél; nem ez volt a feltett szándékunk.

Bár az összes filmjük végső soron a rendszerről szól – hiszen a társadalom, a gazdasági, politikai rendszer okozza a főszereplőik problémáit –, de a megoldásokat mindig az egyének cselekedetei hozzák meg. Úgy gondolják, az olyan emberi gesztusok, mint például a szolidaritás, valójában fontosabbak a rendszernél magánál?

Luc: Abban igaza van, hogy a szereplőinkben legtöbbször belül megy végbe valamiféle változás, viszont sosem azt ábrázoljuk, hogy egy ember a rendszerrel magával áll szemben. Bennünket mindig az emberek közti kapcsolat érdekel, és az, hogy ezek a kapcsolatok – ahogy az előbb említettük – hogyan hatnak végül a problémák megoldására, és hogy hogyan változnak meg ezek az emberek közti kapcsolatok. Ez történik például a Két nap, egy éjszaka című filmben is: Marion Cotillard karaktere, Sandra nem tesz mást, mint elkezdi megteremteni a szolidaritást. (A film főszereplőnője hosszú betegszabadság után visszatérne a gyárba, ahol dolgozott, de a főnöke azt mondja: csak akkor tudja alkalmazni, ha egyesével meggyőzi kollégáit, hogy mindannyian mondjanak le az év végi bónuszukról, mert az is és az ő fizetése is nem fér bele a keretbe – K. B.) És az, hogy a szolidaritás létrehozásán dolgozik, végül neki is segít kijutni a depresszióból, és újra élvezni kezdi az életet. Mindig ezt, az emberek közötti kapcsolatok alakulását akarjuk megmutatni. Persze ezt valóban lehet általánosabban is nézni,

de a célunk sosem a propaganda.

Nem sztereotípiákat, hanem embereket és az ő szenvedésüket akarjuk megmutatni, és azt, hogy mennyi haszna lehet, ha a többi emberrel közösen hoznak létre valamit.

Jean-Pierre: Igen: ők nem beszélő szimbólumok, nem élő metaforák, hanem hús-vér emberek.

Rosetta című, a munkanélküliségről és egy fiatal, dolgozni vágyó nőről szóló, díjnyertes filmjük után Belgiumban megváltoztatták a munkajogi törvényeket, hogy jobban védjék a fiatal munkásokat; a miniszter Rosetta-törvényként hivatkozott a dologra. Meglepett, hogy önök ezt szinte visszautasították, és azt mondták, sosem volt olyan céljuk, hogy törvényeket változtassanak meg a filmjeik miatt. Azt gondoltam, ha valaki művészként a társadalmi problémákról beszél, biztos semmire se vágyhat jobban, mint hogy a művei tényleg jobb hellyé tegyék a világot.

Jean-Pierre: A mi célunk az, hogy filmeket készítsünk. Persze, tudatában vagyunk, milyen rendszerben élünk, vagy mik ennek a rendszernek a hibái. Ez a rendszer azt várja el az emberektől, hogy legyen munkájuk, így Rosetta is munkát akar, ráadásul rendes munkát, nem csak alkalmit, hogy így részévé váljon egy közösségnek, és elismerést kaphasson, pénzt kaphasson, amit elkölthet, és ezzel a kapitalizmus jó katonájává válhasson. E köré építettük fel a karaktert. Így dolgozunk: karakterközpontú filmeket akarunk készíteni, és a karakter felépítésének természetesen része a rendszerhez való viszonya is, de ez csak az egyik része. Ezzel lehet, hogy a rendszer hibáiról beszélünk, de nem ez a cél, hanem egy emberi karakter létrehozása.

Ha tehát a közönség nézőpontjából beszélünk a filmjeinkről, értem, miért gondolja, hogy ha már erről és erről volt bennük szó, miért nem vittük ezt még tovább, miért nem akartuk vele megváltoztatni a világot. De a mi nézőpontunk nem ez: persze tudjuk, hogy az adott témával közvetetten a rendszerről beszélünk, de nem ez a célunk, hanem az, hogy hűek legyünk a karakterünkhöz.

Ha nem így tennénk, azzal a szereplőink csak üzeneteket hordozó tárgyak lennének, márpedig ez nem az a fajta filmezés, amiben mi hiszünk.

Több mint harminc éve készítenek filmeket különféle társadalmi igazságtalanságokról. Változott ez alatt az idő alatt a jó irányba a világ? Jobban élünk ma, mint harminc éve?

Luc: Nem. Ha nem is megyek messzebb, mint az európai társadalmak, akkor azt gondolom, ma is rengeteg borzasztó dologgal kell szembenéznünk: egyre nő az egyenlőtlenség, és egyre rosszabb és rosszabb a mértéke. Nem csak az olyan szélsőséges vallásos mozgalmakkal kell szembenéznünk, mint amilyenről Az ifjú Ahmedben is szó van, de ott vannak még az identitárius mozgalmak is, amelyek ráadásul nemcsak a szélsőjobb, de a baloldal felől is érkeznek. Mindezt nagyon-nagyon aggasztónak találom;

nem hiszem, hogy bármi okunk lenne különösebben boldognak lennünk.

Borzalmas, hogy azokat az elveket, amelyeket a szolidaritás, az egyenlőség védelmére hoztak létre, ma a bezárkózásra és az egyenlőtlenségek növelésére használják. Ugyanakkor ott van az a paradoxon, hogy még mindig ezek az országok, ahol még a legjobban működik a demokrácia, és még mindig olyan privilegizált a helyzetünk, hogy demokráciában élhetünk.

(Borítókép: Jean-Pierre és Luc Dardenne a Cannes-i Filmfesztiválon 2019. május 25-én. Fotó: Stephane Cardinale / Corbis / Getty Images)