Ne nézzen hülyén az Oscaron!

Újabb cikkünk ebben a témában:

A bombaszakértők legyőzték a digitális idegeneket - 2010.03.08.

Bolondos szív (Crazy Heart)

Első blikkre minden napra jutna egy film a magányos, valaha sikeres, lecsúszott férfiról, aki valahogy (persze egy nő miatt) kap egy utolsó lehetőséget. Legutóbb Mickey Rourke hozhatta volna el az Oscart érte, de beszartak, Sean Penn a Milkért kapta. Az elsőfilmes Scott Cooper fogta a szívét és az összes tudását a countryzenészekről, és bepakolta egy hangulatos magánydrámába, ami nem moralizál, nem sztorizik, semmi olyat nem csinál, amit nem kell neki. Elsőre megtalált minden mértéket, pedig az idős, alkoholista countryzenész úton van, ahogy nemzedékének sok tagja, mert a zene miatt utazni kell, a magány miatt meg piálni, mert az egyszer fent, egyszer lent hullámzását nem lehet máshogy bírni

Az amerikai kisvárosi kolorlokál megfestése és a dalok behúznak, ott vagyok az országúton, majd felteszem a csizmám az asztalra - ez ilyen film, elkezdesz benne létezni, szinte te leszel a főhős. Kevesen tudják ezt, Jeff Bridges és Scott Cooper igen, ráadásul a férfiszívet felforgató nő, Maggie Gyllenhaal a távolságtartó újgságíróból árnyaltan alakul át a férfit óvó szeretővé, semmi extremitás nincs a kapcsolatukban, jelentéktelenül jók együtt, ami a legjobb egy ilyen filmben. Cooper szereposztásában pici szerepekben feltűnik egyik kedvencem, Robert Duvall, valamint a fiatal countrysztárként Colin Farrell, aki mindent meghagy Bridgesnek, mégis ellensúlyoz.

Mit nyerhet: Jeff Bridges az egyik legjobb színész, amióta az eszemet tudom, ráadásul messze neki van a legizgalmasabb honlapja, tele tök jó fotókkal a forgatásokról, köztük a Bolondos szívekről és a Vasemberről. Ez az ötödik Oscar-jelölése úgy, hogy a Coenék Nagy Lebowskijánál teljesen elfelejtkeztek róla. Az nem számít, hogy jár neki, megérdemli. A filmzenék között is csak a Bolondos szív jöhet szóba.

(Valuska László)

A Single Man

Colin Firth élete legjobb szerepében, nagyjából ebben megegyeznek a kritikusok, és mivel a Christopher Isherwood 1964-es regényéből készült adaptációt sem láttuk, így hiszünk nekik. A divattervezőből lett elsőfilmes, Tom Ford egy magára maradó, társát vesztett meleg professzorról készített magával ragadó filmet. Isherwood regénye a tanár egy napját belső monológok formájában írta meg, úgyhogy nem akármilyen kihívás volt ez Ford számára, de a visszajelzések alapján sikerült neki ez ügyesen. Amikor Ford élettársa, Jim meghal, úgy dönt, szerez egy pisztolyt, és követi, mert nem bír így élni, de célja elérése közben találkozik két barátjával, az egyik Julian Moore, aki a közvélekedés szerint remek a filmben.

Az írások kiemelik, hogy milyen pompás világot és jelmezeket teremtett a korábban a Guccin és saját ruhamárkáján dolgozó Ford, aki ezzel sikeresen ugrott át a divatiparból a filmgyártásba, persze többen ugyanezt a szemére is vetik. Miközben Firth visszafogott, addig a rendezés harsányabb, operaiabb, romantikusab idealizálja a hatvanas éveket. A Telegraph szerint hiába indul jól a film, ha utána elfajul és egy parfümreklámmá változik, miközben iszonyú felületesen igyekszik a kubai válságot beleerőszakolni a moziba. A rendező Hitchcockot, Wong Kar Wait is megidézi, mégsem tud a reklámszerű világából kitalálni. Kritikák: Hollywood Reporter, Rotten Tomatoes, Guardian, Metacritics, Telegraph, Los Angeles Times, Entertainment Weekly, Chicago Tribune.

Invictus

Az elején szögezzük le, hogy Clint Eastwood zseni. És ez még akkor is így van, ha az Invictust csak egy érzelmes apartheidellenes filmnek látjuk, amiben feketék és fehérek együtt ünneplik Dél-Afrikát, meg hogy 1995-ben megnyerték a rögbi-világbajnokságot.  Már csak azért is meglepő az idős rendező új filmje, mert a Nelson Mandela elnökségének első éveit a rögbivel vegyítő alkotás annak ellenére nem lett sportfilm, hogy tele van lassított felvételem szálló labdákkal és hősies küzdelemmel. Az Invictus ugyanis nem a győzelemről szól. Hanem arról, hogy mi van utána.

Mandelát 27 évnyi börtön után kiengedi az apartheidrendszer, majd a feketék elkülönítésén alapuló világ hangos reccsenéssel össze is omlik. A polgárjogi aktivista elnök lesz, és szembetalálja magát a kérdéssel: mit csináljon az országgal, ha már egyszer megnyerte. Hogyan kerülje el, hogy a feketék bosszút álljanak a fehéreken, és hogyan kovácsoljon nemzetet az ország szembenálló népcsoportjaiból?

A film szerint persze a válasz a rögbi, és a világbajnokság megnyerése. És persze ettől fogva érzelmes dalok meg harsogó afrikai öröménekek váltják egymást, menetel a csapat az aranyért, Morgan Freeman szinte eggyé válik Mandela karakterével, Matt Damon pedig ügyesen izzad a meccseken, de nem is ez a lényeg: hanem, hogy a film megmutatja, hogyan lesz egy ember álmából egy nemzet álma, ha csak egyetlen estére is.

A nyolcvanéves Clint Eastwood úgy mesél el egy szirupos történetet, hogy nem ragad tőle össze a szánk, sőt néha még a fanyarságot is érezzük. Ugyan őt ezért nem jelölték Oscarra, de Morgan Freeman és Matt Damon is esélyes egy-egy szoborra. De ha Oscar nélkül távoznak, akkor is legalább vigasztalhatja őket a tudat, hogy miattuk sokan sajnálják, hogy nem úgy látják a világot, mint Nelson Mandela.

(Szabó Zoltán)

The Last Station

Lev Tolsztoj életéből filmet forgatni epikus hőstett, egyben érdekfeszítő feladat, sajnáljuk is, hogy nem láttuk a végeredményt még, ezért a külföldi kritikákból igykeztünk megtudni, milyen a film. A csúcsformában lévő Christopher Plummer alakította Tolsztoj ötven éve házas Szofijával, akit A királynőért Oscarral jutalmazott Helen Mirren játszik, de mégis felfordul az életük, amikor a Háború és béke szerzője kitalálja, hogy saját vallást alapít, lemond nemesi címéről, tulajdonairól, hogy élete végét vegetáriánusan, szegénységben, cölibátusban élje le, mindezt úgy, hogy Szofija tizenhárom gyereket szült neki.

Az 1910-es években játszódó kosztümös filmet Michael Hoffman Helen Mirren nőalakja köré fűzi fel, aki csúnyán berág Tolsztoj tanácsadójára, Paul Giamattira, aki a kvázivallás kvázivezetője. Kettőjük között a tehetséges James McAvoy játszik kettős ügynököt. A híres filmkritikus, Roger Ebert szerint Helen Mirren 64 évesen is szexi, és Plummerrel sokkal élettel telibb házaspárt alakítanak a történelmi tablóként is szolgáló filmben, mint azt elvárnánk. Plummer eleve nagyszerűnek mintázza Tolsztojt, míg Mirren minden hibájával tisztába van, de találkozásuk óta szereti. Helem Mirren erős és csodálatos színészi játékkal ábrázolja, hogyan szenvedett Tolsztoj mellett évekig, így nem csodálkoznánk, ha megint Oscarral jutalmaznák játékát: Helen Mirren viselte I. és II. Erzsébet koronáját a vásznon, de soha nem játszott drámai királynőt, mint Szofija. A rendezés összességében nem emelkedik arra a magas szintre, amit a két főszereplő megkövetelne, a Telegraphot például feldühítette a porossága, a teatralitása és Oscar-lesőnek tartották, mások szerint a sztori lapos, de a színészek elviszik. Kritikák: Roger Ebert, Rolling Stone, Rotten Tomatoes, Variety, Hollywood Reporter, Telegraph, Monsters and Critics.

The Messenger

A Messenger látszólag csak egy újabb, géppuskatűz nélküli háborús film, ami az iraki misszió értelmét keresi. Valójában a műfaj egyik legdurvább darabja a mellkasukon kitüntetésgyűjteménnyel, seggükben golyóval hazazavart, hősöknek nevezett idegbetegekről, akiknek díszegyenruhában kell bejelenteniük a tipikus amerikai kisvárosi hozzátartozóknak, hogy G.I. Joe közlegényt lelőtték a gonoszok.

Az Eminem-fejű Montgomery őrmester (Ben Foster) is egy ilyen exhős, akit a szabályzathoz az utolsó betűig ragaszkodó, őstahó Stone százados (Woody Harrelson) mellé osztanak be. Szabály pedig van bőven: az elhunyt baka házától két saroknyira kell leparkolni és gyalog menni a bejárathoz, tilos csengetni, nehogy a Yankee Doodle prüntyögjön, mikor bejelentik a halálhírt, amit amúgy csak a legközelebbi hozzátartozónak lehet elmondani, a terhes barátnőnek még akkor sem, ha hisztérikus sírógörcsben követeli. És persze tilos viszonyba bonyolódni az özvegyen maradt harmincas nőkkel, amit hát persze hogy megszeg a főhős.

Keményebb világ ez, mint a sivatagban aknamezőn furikázni, ott legalább harcolnak, történik valami. A hátország katonáját csak leköpi, megüti, lerókázza a halálhírtől összetört rokonság, de minimum üvöltve küldi el a kurva anyjába, hogy miért nem az ő bakancsról lekapart agyvelejét küldték haza egy takaros koporsóban. Ben Foster tökéletesen hozza a sötét múltú, feszengő elitkatonát, mégis eltörpül a játéka Harreslon zsenialitása mellett, aki ugyanolyan jó a kemény felettes szerepében, mint amikor a haverkodós-ivós-horgászós jelenetekben leveti a kőarcú és -agyú tiszt maszkját. És persze a férfibarátságok kötelező sírdogálós jelenetét is profin nyomja.

Mit nyerhet? A fentiek ellenére semmit. Harrelson a 97-es Larry Flintért sem kapott Oscart, most meg úgyis a Becstelen brigantyk náci ezredese, Christoph Waltz lesz a legjobb férfi mellékszereplő. A legjobb eredeti forgatókönyvnél meg olyan nagyágyúkat kellene lenyomnia a filmnek a Brigantyk mellett, mint a Bombák földjén meg a Coen-tesók Serious Manje.

(Szűcs Gyula)

Még több itthon be nem mutatott film a Legjobb film kategóriában jelölt alkotásokat bemutató cikkünkben.

Címkék:

• oscar,
• oscar 2010,
• jeff bridges

---

Kapcsolódó anyagok:

Az Oscar-gálák legjei   - 2010.03.06.

Kivágják az unalmat az Oscar-gáláról  - 2010.03.05.

Biztos, hogy az Avatar érdemli az Oscart?  - 2010.03.04.