Daybreakers – A vámpírok kora (6/10)
2009-ben egy denevér megharapott valakit, aki nagyüzemben kezdett el vért szívni a környezetében, és tessék: 2019-ben a földlakók 95 százaléka vámpír, a maradék 5 százalék meg két lábon járó vérbank, akik ha nem szaladnak elég gyorsan, a Mártix egyik leghatásosabb jelenetére emlékeztető emberfarmokra kerülnek. Itt nincsenek ábrándos tekintetű vámpírfiúk, akik emberlányok után sóvárognak duzzadt ágyékkal, a szabályrendszer is a klasszikus vámpírtörténetekre utal vissza: fény, faék = rossz.
A film középpontjában egy Edward (Ethan Hawke) nevű hematológus áll, aki összeszorított foggal azon melózik, hogy valamiféle szintetikus vérrel helyettesítse az igazit, mert az emberek fogynak, mint a botrány nélküli jobbikos képviselők.
Edward az idealista vámpírok közé tartozik, nem iszik embervért úgy sem, hogy kiderül: ha a vérszopók két héten át nem jutnak táplálékhoz, akkor átváltoznak nagyon gusztustalan, denevérszerű hajléktalanokká, akiket a kissé fasisztoid rendőrség láncra verve taszajt a napfénybe (nesze neked bokszkesztyűben felvázolt holokauszt-áthallás).
A vér tehát fogy, Edward kutat, a túlélő emberek meg nappal randalíroznak a felszínen, mert a vámpírok értelemszerűen a városokat behálózó alagútrendszerben közlekednek. Aztán összetalálkoznak, mármint az emberbarát vámpír meg az ellenállók, és kiderül, hogy egy Elvis nevű kiugrott vérszívó (Willem Dafoe) tudja a megoldást, azaz a vámpirizmus ellenszerét. A poént nem lövöm le, hadd maradjon valami érdekes is a filmben, mert a Nagy Megoldáson kívül túl sok minden úgy sincs benne.
A hősök elé folyamatosan gördülnek az akadályok, ahogy kell, főleg egy nagyon szemét üzletember képében (Sam Neill), aki nem akar gyógymódot, ő jól érzi magát vámpírként, hiszen halálos beteg volt, amikor valaki pont jó ütemben kiszaggatta a gégéjét, meg egyébként is: ha a szintetikus vér elkészül, a megmaradt emberekben csordogáló vörös nedű ára az égbe fog szökni, ő meg nagyon sok pénzt keres majd a legnagyobb vérbank fejeként.
Itt van hát a lóláb, akkora, mint a Gellérthegy: a szemét üzletemberek teszik tönkre a világot, mert gátlástalanul felélik a természeti kincseket, és ez nem jó.
A kissé didaktikus üzenet mellett a Vámpírok korának vannak jó pillanatai, a vérszívás ebben a filmben cseppet sem olyan intim és romantikus, mint a tinivámpíroknál, szakadnak a végtagok, ömlik a vér, eksztázisban falnak az élőhalottak. A felépített világ apróságai is nagyon jók, az állandóan cigarettázó és szivarozó vámpíroktól az utcai árusnál beszerezhető vérfelesig minden stimmel.
Kár, hogy a történet nem túl érdekes, és a színészeket sem hozta lázba annyira a dolog, hogy egy-egy sztenderd arckifejezésen túl megerőltessék magukat. És egy hatalmas logikai bukfencről, ami az egész filmet értelmetlené teszi, meg nem is beszéltem, tessék jól figyelni az első öt percben.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
