70 éves a monológok legnagyobb királya

Pacino itt még kezdő színész volt, és a forgatás során - saját bevallása szerint - nagyon megszeppenten figyelte Marlon Brando, James Caan és Diane Keaton munkáját, különösen annak fényében, hogy a szerepre eredetileg Robert Redfordot szerették volna megnyerni. Coppola azonban kiállt az ismeretlen olasz-amerikai mellett, aki a film utolsó jelenetében olyan határozottan hozta az új Keresztapa alakját, amire a szőke szépfiú Redford soha nem lett volna képes.

A rendőri korrupció ellen küzdő kereszteslovag, Frank Serpico megformálása azt hozta ki Pacinóból, ami miatt annyira szeretjük: iszonyatos intenzitást és energiát. A beágyazott monológban már hallhatók a tipikus, szinte csak rá jellemző apróságok, ahogy a hanglejtéssel és a hangerővel játszik, no meg ott van az ízes olasz-amerikai akcentus, amiből később trademarkot kovácsolt magának.

Az amerikai igazságszolgáltatás visszásságai ellen küzdő Arthur Kirkland szerepében Pacino ismét eljátszhatta kedvenc dühös figuráját, a kisembert, aki nem hagyja, hogy befogják a száját. A színész több nyilatkozatában is elismerte, hogy az ilyen karakterek állnak hozzá a legközelebb, talán éppen ettől hiteles a bíróság előtt összeomló ügyvéd. A monológ intenzitása és hangereje, hozzá Pacino villogó tekintete felejthetetlen, a jelenetet mellesleg elsőre sikerült felvenni.

Pacino első igazán ikonikus gengszterszerepe, amiben kiélhette magát a kubai emigráns Tony Montana bőrébe bújva (Michael Corleone sokkal finomabb eszközökkel dolgozott). Ehhez a filmhez spanyolos, illetve kubai akcentus dukált, meg is kaptuk rendesen - azt, ahogy a Say hello to my little friend-et üvölti az összeomláskor, megismételhetetlen és utánozhatatlan.

David Mamet saját színművéből írta a forgatókönyvet, és engedett teret benne minden színészének, hogy a lehető legmocskosabban elküldje a másikat a bús picsába. Pacino kedvelte a szerepet, a monológja erőteljes, és pont annyira tenyérbemászó, hogy legszívesebben pofán vágnánk érte.

A régóta várt Oscar-díjat a vak katona szerepe hozta meg Pacinónak, amiben jelentős szerepet játszott az a felejthetetlen hanghordozás, amit a karakternek kölcsönzött. A záró monológban Pacino egyszerre simogat és üt az ekkorra már kellőképpen reszelőssé ivott és cigizett hangszálakkal, azt pedig, ahogy a pussy szót mondja a film egy korábbi jelenetében, tanítani kellene.

Az első olyan film, amiben Robert de Niro és Al Pacino közös jelenetben szerepel, a Michael Mann rendezésében készült Heat. Korunk két színészistene egy éttermi jelenetben társalog kedélyesen ahhoz képest, hogy egyikük a rendőr (Pacino), a másik meg a préda (De Niro). A jelenetet bár próba nélkül, de tizennégy nekifutásból vették fel, Pacino brillírozott Hannah szerepében. Amilyen mélyre a brother, you are going down mondat végére lemegy a hangja, attól a mai napig libabőrösek leszünk.

A sátán szerepe minden színész egyik titkos vágya, gonoszt mindig hálásabb feladat alakítani, hát még ultimate gazembert. A Keanu Reeves béna asszisztálása mellett előadott, Pacinóra oly jellemező érzelmi hullámokkal és üvöltésekkel tarkított monológra sokan mondják, hogy túljátszott és ripacskodó.

Lowell Bergman oknyomozó újságíró és tévéproducer szerepében Pacino a szólásszabadság kontra vállalati érdek kérdéskört járta körül Michael Mann irányítása alatt - a beágyazott jelenet, amiben a CBS televízió hírosztályának integritását kérdőjelezi meg, rendkívül erőteljes és hatásos. Are you a businessman, or are you a newsman?

A végére maradt a valahol önéletrajzi ihletésűnek is tekinthető szerep, a mindenkivel szembemenő, régi vágású futballedzőé, aki elitta és elkurvázta a pénzét, de még mindig van benne annyi, hogy egy csomó primadonnából ütőképes csapatot faragjon. A filmben nincs happy end, van viszont egy olyan monológ, amiben Al Pacino demonstrálja, milyen az, amikor egy színész tökéletesen ura az érzelmeinek és a hangjának, és ez utóbbin úgy játszik, mint egy hangszeren.