Mundruczó a saját bőrét vitte a vásárra

Mike Leigh, Takesi Kitano, Alejandro Gonzalez Inarritu és Ken Loach után utolsóként Mundruczó Kornél filmjét vetítik szombat este Cannes-ban. Mekkora dolog ez? Óriási, örüljünk ennek, főleg, hogy másodjára hívták a Delta után a rendezőt a versenybe.

Mundruczó filmje olyan, amit Cannes-ban elvben szeretnek, és amilyet tőlünk, magyaroktól elvárnak: kelet-európai apa-fiú történet, amiben a rendező Mary Shelley Frankensteinjével játszik érdekesen. Hosszan és lassan, apróságokra, arcokra koncentrálva meséli el a Deltáénál cselekményesebb történetet. Próbára teszi a nézőt, mert lassú, helyenként vontatott a film, amiben az amatőr színészeket és Mundruczót is el kell fogadni. Erre vagy kapható valaki, vagy nem. Én kapható vagyok.

Az összefércelt arcú lényről és az őt teremtő tudósról szóló, félelmetes és szép történet rólunk, emberekről mesél. Annak ellenére, hogy általában mindenki leragad annál, a teremtett lény mennyire ronda és szörnyűséges. Mundruczó Kornél igyekezett a lehető legjobban elszakadni Mary Shelley kultikus történetétől (Frankenstein, avagy a modern Prométheusz), ragaszkodott is hozzá. Nagy segítséget nyújt, mert az általa tárgyalt társadalmi és személyes történeteknek nemcsak keretet ad, hanem bizonyos pontokat erősebben hangsúlyoz.

Filmjéhez castingol éppen Frankenstein (itt Frank Viktor), és miközben sorra jönnek a bús arcok, megjelenik egy fiú, kezében temetői virágokkal, amiket az anyjának hozott. Felvételek készülnek róla, de semmilyen kérésre vagy utasításra nem reagál. Majd egy közös jelenetben, amikor szerelmest kell játszani, megöli partnerét. Nem tudja, mit akart, amikor megcsókolta volna. Nem ismer semmilyen szabályt.

Shelley Frankensteinje az ember által isteni beavatkozásokra használt tudománnyal hozza létre a lényt, Mundruczóé elsősorban a társadalommal és kicsit a művészettel. Apaként nem tölti be feladatát, így lesz gyerekéből kitaszított társadalmon kívüli, mindenféle szocializációtól mentes lény. Rendezőként felhasználja, majd a kezébe kamerát mint fegyvert adva végleg szörnyet farag a különös fiúból. A Frankenstein-sztori persze alapjában véve arról szól, hogy ki az igazi szörny, a teremtő vagy a teremtett. Az apa vagy a fiú. A rendező vagy a színész.

Kipróbált, hosszas munkafolyamat eredménye a Szelíd teremtés, amit előbb szinopszisnak írt meg a rendező, majd színházban rendezte, végül leforgatta a filmet. Színház és film között több különbséget tett, színészeket cserélt le. Így például az arrogáns rendezőt alakító Rába Roland helyére önmagát castingolta, és Monori Lili is sokkal kisebb hangsúlyt kapott. Világot és karaktereket nem nehéz rendeznie Mundruczónak, most is megoldotta: szép belső tereket és sokat mondó külsőket használ, majd a film utolsó harminc percében komolyan megautóztatja a hegyekbe az apát és a fiút. A Nincsen nekem vágyam semmi vagy a Szép napok realizmusát már korábban elhagyta az elemelt Johanna-történettel, majd a Deltával nemcsak a Duna végéhez érkezett el, hanem a stilizáló történetmesélés határához is. Ezért kellett egy konkrét alapszöveg.

A fiút alakító Frecska Rudolf nem színész, nem is játszik. Ő az ártatlanságával és a kitaszítottságával van jelen, mint a vallási képeken az angyalok. Nem ismeri az emberi kapcsolatok szabályait, nem olvas az arcokról, nem érti az érintést. Kiderül, ő a rendező addig nem ismert gyermeke, aki intézetben nevelkedett. Kívülről jön, senki nem tudja, mit keres, családot, apát, anyát, vagy csak a saját történetét. Vagy egy lányt, a Tóth Orsi-szerű Csíkos Kittyt, aki alig beszél, mert nincs mit, minden mondanivalója az arcán. Mundruczó rendezőként szimbólumot keresett főszereplőnek. Nem mindegy, ki és hogyan hordozza fiúként az apai bűnt. Így mennek bele ketten a hó födte tájba, hogy valami megoldást találjanak. Vagy a természet helyettük, mint a Deltában.

Először fura ötlet volt, hogy Mundruczó önmagának adta a főszerepet, interjúkban magyarázta is, miért van erre szükség. Nem tudtam filmnézés közben eltekinteni attól, hogy nem színész, hanem rendező szerepel a filmben, és ettől különös volt a tét. Mundruczó saját színészi és rendezői bőrét vitte a vásárra. Utólag látható, tényleg ez az egy lehetősége volt: a valós és a filmbeli Mundruczónak így közös ügyévé válik a művészetről és a teremtésről beszélni.