Alien korhatár nélkül

Az építésznek tanult H. R. Gigert 1977-ben kérték fel a Dan O'Bannon könyve alapján forgatott trilógia látványterveinek elkészítésére, ekkor született az Alien. Giger barakkjának legvidámabb jószágai nem önálló lények, hanem egy életmű mozifilmre vitt részletei. A kiállításon ezt az egészet kell befogadni, akció, filmzene, Sigourney Weaver, nachos és korhatárok nélkül, nagyon sötét termekben.

Nem könnyű, mert a fekete-fehér képek nyomasztó emlékeket hozhatnak a felszínre. Az Alienek világa kitágul, a harmadik teremben jön az az érzés, ez is jobb könyvben, mint a mozivásznon. Ebben az esetben az életmű jobb, mint a megfilmesített részlet, csak sokkal nehezebb, és ha túl nyitottan állunk a képek elé, fájdalmasabb végignézni.

A munkák a Hundertwasser múzeum emeletén láthatóak, a felfelé vezető lépcsőház organikusan hullámzó, keménysége ellenére váratlanul besüppedő talaja jó belépő a bizonytalanságot sugárzó világba. A mókás Hundertwasser- és a nyomasztó Giger-élmény egy pillanatra egymásra talál a lépcsőfordulóban.

Giger képein alig vannak férfiak, biomechanikus női önerőből szaporodnak, szülnek, de ettől nem boldogok, vagy ha mégis, jól titkolják. Hideg csapágyakkal, éles pengékkel és bordás acélcsövekkel átszőtt, szép arcú, csupasz, kitárulkozó testekből torz magzatok, kaparékok, koponyák szakadnak ki. Az emberszerű lények sűrű testnedvekkel együtt préselődnek át fémcsöveken, hol élnek, hol zombik, világrajövetelüknek senki sem örül. Az ötödik kép után egy abortuszklinika galériájába sodródhat a szemlélő, szexualitás, fogantatás, ennyi húsba vágó fém útján világra kerülő test a mi világunkban csak ott kerül egy halmazba. Giger hiába nevezi ezeket születésgépeknek, ez befogadhatatlan.

A csecsemőket mellőző munkákon is hús keveredik fém alkatrészekkel, vaskeretek közé szorítva, amit 2011-re kezdünk megszokni a filmvásznon és az életünkben. De Giger ezeket a hatvanas-hetvenes években festette olyan sikeresen nyomasztóra, hogy hiába a megszokás, még most is hat ránk a saját mellbimbójából zuhanycsövön keresztül mohón táplálkozó lény áttetsző szobra. Nem jó hosszasan ránézni.

A pontosan kidolgozott részletek, a realista ábrázolásra kihegyezett airbrush (Giger az elsők között használta, a kivitelezési technológiák kiemelten fontosak az életműben, az egyik falon ezeket is meg lehet ismerni) a képeket gyomorforgatóan valóságossá teszi, és ezektől nem lehet könnyedén meg szabadulni. Sem az autópályán, sem otthon egy másik film előtt. Talán napokig kísértenek majd. Ez a következetesség és kidolgozottság tette kultikussá az Alient, mindene a helyén van, tökéletesebb a gyilkológép a cápáknál. Egy gyönyörű gyilkos, nem a szokásos gennyes kelés. Az Alien Resurrectionben előkerülő flörtök teljesen érthetőek voltak.

Az Alien mellett a Poltergeist 2 hányadékszörnyének és a Species Alienhez hasonlón parazitaként szaporodó Siljének születése is végigkövethető méretes vázlatokon. Silről egy életnagyságú, félelmetes szobor is kikerült, bár ő kevésbé meggyőző lény. A Species szaporodási mechanizmusa nem olyan magával ragadó, mint a tojásból arcra ugró és bepetéző tappanccsal indító Aliené. Sil csak egy gyökér parazita. Saját kezűleg bepetézik, és lelép. De ilyen fajokat ismerünk éppen eleget. A meg nem valósult közös munkából, Alejandro Jodorowsky Dünéjének terveiből is kiállítottak néhány vázlatot, ide kötődik a kereskedelmi forgalomban kapható Harkonnen trón. A filmben ezen a gerincoszlopon ült volna a hárommázsás Harkonnen báró.

Giger munkáiban nem sok humor van, egyszer viccelt, de megérte ennyi ideig várnni: ő volt a Gyilkos kondom, a német horrorparódia kreatív tanácsadója. A Hundertwasser múzeumban egyetlen munkán lehet zavartan nevetni, egy patkányfejű, felcsatolható óvszerszerű készségen.

Több képen feltűnik Li Tobler, a depresszióval küzdő és 1975-ben magát fejbe lövő társ. A legmegrázóbb munka, egy szép, sovány nőt biomechanikus robottá testfestő fotósorozat is hozzá kapcsolódik. Depresszióst szeretni vagy kötődni hozzá végtelenül frusztráló, várni, csak várni a szép napokat, mert azok mindennél szebbek, és mélyre sodródni, a halál közelébe kerülni a rossz napokon, ez sötét gondolatokat ébreszt, rémálmokat szül, amiktől az egészséges fél szabadulna. Akik betegnek, aberráltnak tartják Giger álomvilágát, ettől és a kiállításon megismerhető még több életrajzi részlettől talán jobban nyitnak, és nem utasítják el rögtön az élményt.

Giger ilyen mennyiségben fitt zsigerekkel is felkavaró, aki nem akarja újra átélni a húsát ért vasak érintését, inkább vegye az irányt az egy emelettel lentebb található, állandó Hundertwasser-tárlat felé, vagy menjen el a Plachuttába fartövet és rántott húst ebédelni. Giger egyébként napjainkban ismét az Alien trilógia első részét rendező Ridley Scottal dolgozik. A Prometheuson.