Minden, amit soha nem akart megtudni a zombikról

A zombik igazi fénykora a 60-as és a 70-es évek közti időszak volt: az ennél korábban forgatott, aranykori élőholtas alkotások (Fehér zombi és társai) George A. Romero társdalomkritikus kultfilmjei miatt mára már kilúgozódtak a kollektív mozgóképes emlékezetéből. Az Élőholtak-trilógia utáni rendezőgeneráció viszont fokozatosan a vígjátéki és az akicófilmes elemek felé tolta el a műfajt, olyan feledhetetlen alkotásokat létrehozva ezzel, mint az Evil Dead-trilógia, Re-Animator-trilógia, a Haláli hullák hajnala vagy a Resident Evil konzoljátékok és filmek.

Az élőholtak visszatérnek

A csöndes zombireneszánsz, vagyis inkább zombiforradalom a 2000-es években köszöntött be: a 2003-as Walking Dead képregényben és a 2006-os World War Z regényben minimális szintre szorult vissza a humor, és már nem a járkáló hullák, hanem az előlük menekülő emberek egymáshoz való viszonya került a történet középpontjába. Az új recept sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Walking Dead tévésorozat soha nem látott nézettségi rekordokat döntöget, a nálunk forgó World War Z mozifilmhez pedig olyan hollywoodi sztárokat sikerült leigazolni, mint Brad Pitt és a Quantum csendje rendezője, Marc Forster.

A zombihorror tipikusan a modern civilizáció és a társadalmi nyomáskényszer szülötte. A közel hétmilliárd ember és egy élőholt sereg mindössze annyiban különbözik, hogy mi a zombikór helyett hülye eszmékkel fertőzzük egymást (az eszmék között pedig nem egy olyan akad, ahol egy gonosz ember irányítja az agyhalott tömeget). Emellett minket is csak az anyagi javak megszerzése motivál, ugyanúgy, ahogy az élőholtakat is kizárólag az emberhús rágása érdekli.

Kis zombihatározó

Természetesen zombi és zombi közt is van különbség. A Resident Evil-szériában egy vírus, a Terrorbolygóban egy mérgező gáz miatt lesz élőholt az emberekből, Sam Raimi Gonosz halottjában pedig a horrorfilmek kultikus varázskönyve, a Nekronomikon éleszti fel őket, (ráadásul Romero teremtményeitől eltérően nem halnak meg egy jól irányzott fejbevágástól). És míg a legtöbb filmben csak hörögnek és csoszognak a hullák, a Re-Animatorban beszélni, a Zombielandben pedig már sprintelni is tudnak. Az alábbi infógrafikán részletesen bemutatjuk, mennyire gyorsak, okosak és sebezhetőek a horrorfilmek (plusz néhány játék és regény) élőholtjai, valamint az is kiderül, hogyan lett az emberekből sétáló hulla:

Az elmúlt évtizedek zombijait természetesen nem csak intelligencia, gyorsaság és elpusztítási mód szerint lajstromozhatjuk. A zsáner különféle szubzsánerekkel is büszkélkedhet: a Tvtropes skálája például az eredeti vudu zombiktól a mindig népszerű náci zombikig terjed, miközben szót ejt a feltámasztott irodalmi élőholtakról vagy a zombiként viselkedő vámpírokról is.

V, mint vudu zombik

A zombi az afrikai-karibi eredetű vudu hitvilág egyik teremtményéből nőtte ki magát a szórakoztatóipar vámpír utáni legnépszerűbb figurájává. Eredetileg azokat a járkáló holttesteket nevezték így, amiket egy nagyhatalmú vudu pap élesztett fel, hogy a haláluk után neki dolgozzanak. Ezt a vonalat viszont nem a horror, hanem a fantasy műfaj vitte továb, ahol a gonosz varázslók csoszogó élőholt szolgái ugyanolyan megszokott elemek, mint a sárkányok meg a csöcsös amazonok.

Bár a zombifilmekben általában valami járvány vagy sugárfertőzés miatt lesz az emberekből élőholt, a gonosz mágiával mozgatott zombik sem ritkák: ilyeneket láthattunk Lugosi Béla Fehér zombijában, az Evil Dead-szériában és Lucio Fulci is a vudu gyökerekhez nyúlt vissza, amikor leforgatta a hírhedt Zombi 2-t (a videós rip off-láz idején Zombi címmel mutatták be a Romero-féle HOltak hajnalát, és bár Fulci filmjének nincs köze hozzá, az olasz plakátokon folytatásként reklámozták).

P, mint protozombik

A halottak szörnyként való visszarángatása az életbe azért nem teljesen vudu találmány: az európai irodalomban is bőven találni ilyesmit, ott van például a romantika korának kedvenc rémregénye, Mary Shelly Frankesteinje. Itt a címszereplő egy Isten-komplexusos tudós, aki hullákból fércel össze magának egy embert, akit aztán magzatvízzel és elektromossággal kelt életre, de miután rádöbben, hogy szörnyeteget teremtett, eltaszítja.

Ez a jól ismert motívum H. P. Lovecraftnél is visszatér a halottakkal kísérletező Herbert West, az újjáélesztő személyében, aki Brian Yuzna azonos című, kultikus trancsírozós horrorjában már egy zöld injekcióval hozza vissza a fél hullaházat az életbe, brutálisan vicces módon összeházasítva ezzel a Frankenstein-történetet és a zombimítoszt.

Z, mint (klasszikus) zombik

A horrorfilmek közkedvelt, rothadó húsú, csoszogó élőhalottja, aki harapással terjeszti a zombifertőzést és imádja az emberhúst. Az ősforrásnak számító Romero-klasszikusok óta ez a legkedveltebb zombi alfaj: ilyeneket öldösnek az utóbbi évek összes közönségkedvenc alkotásában  Woody Harrelson Zombielandjétől a Walking Dead tévésorozaton át a World War Z regényig. A zombivírus kiváltó oka általában homályban marad, ami Romero ősfilmjének hagyatéka: ott sem jelentették ki biztosra, hogy a zombimutációt egy Vénuszról visszatérő műhold radioaktív sugárzása okozta-e, vagy valami egészen más.

A, mint agyevő zombik

A húsevő zombik sajátos altípusa az agyevő zombi. A jelenség magyarázatát az 1985-ös Az élőholtak visszatérnek című klasszikusból ismerjük: ott egy túszul ejtett zombiasszony nyekegi el, hogy azért esznek agyat az újjáélesztés kínjai miatt szenvedő hullák, mert az fájdalomcsillapítóként hat a szervezetükre.

B, mint bosszúzombik

Íme az eredeti vudu papos úr-szolga-mítosz másik továbbélése, keverve az európai folklór revenantjával, azaz a halál után visszatérő, sanyargató szellem mítoszával. Tökéletes popkulturális példája a Brandon Lee-féle Holló vagy Todd McFarlane Spawn-képregénye (és az abból készült mozifilm), ahol a történet elején az elhunyt főhős a túlvilági erők közbenjárására élőholtként visszatérhet a Földre, hogy elintézzen néhány befejezetlen ügyet, vagy bosszút állhasson az őt ért igaztalan sérelmeken.

Ezeknek a zombi Terminátornoknak vannak ugyan belső szerveik, de azok teljesen funkciótlanok. Cserébe a fájdalomtűrésük emberfeletti, akár egy lövöldözést vagy egy szívkitépést is képesek túlélni. A bosszúzombik intelligensek, és mindig emlékeznek a korábbi életükre (általában dögös nőjük vagy szerető családjuk is volt, mielőtt élőholt lett belőlük). A szakirodalom néha a Péntek 13-sorozat hokimaszkos Jason Vorheesét is egy halálból visszatérő, gonosz revenant-zombiként kategorizálja.

N, mint náci zombik

A ponyvairodalom nagyjából a Mengele-féle emberkísérletekről és a Végzet lándzsája után epekedő, okkultista Hitler-bagázsról szóló első hírek óta beteges vonzódást érez a horogkeresztes farkasemberek, vámpírok, Frankenstein-szörnyek és zombik iránt. A műfaj emlékezetes darabja például a Wolfenstein-játéksorozat és a Werewolf Woman of the SS kamutrailere, melyeknek a története egyszerű, mint a náci karlendítés: valami őrült doki egy teuton lovagvár pincéjében meg akarja alkotni a harctéren legyőzhetetlen Übersoldatot, de mindig jön egy amerikai hős, és szörnyhadseregestül a levegőbe repíti az egész kócerájt.

A norvégok Náci zombik című, 2009-es gyöngyszeme viszont kicsit kilóg a tematikából: a címszereplő hullák itt valójában a „baráti társaság egyedül marad az isten háta mögötti nyaralóban, ahol sorra megölik őket"-sikerrecept kötelező gyilkosai, csak ezúttal jellegzetes maszk helyett horogkeresztes göncük van.

K, mint keverék zombik

Ide tartoznak a fenti élőholt típusok tetszőleges mixei, a Nekronomikonnal irányított, agyevő náci zombiktól a sugárfertőzést okozó bosszúzombikig.

Zombik, akik nem is zombik

Nem minden oszló hulla kinézetű, csapatban támadó, a halálos harapással újabb zombikat létrehozó szörnyet hív zombinak a horror műfaj. George A. Romero műfajteremtő filmjében, a 68-as Élőholtak éjszakájában például egyszer sem hangzik el a zombi szó, végig ghoulnak hívják a lényeket, a Haláli hullák hajnalában pedig az egyik főszereplő még le is cseszi a másikat, hogy ne használja a z betűs szót a szörnyekre. Az Alkonyattól pirkadatig féregtestű, ronda vámpírcsaládja is közelebbi rokonságot mutat a zombikkal, mint az elegáns Drakula gróffal. Nem véletlenül: Tarantino direkt olyan vérszívókat akart, akiknek az áldozatai a harapás után pont olyan gyorsan változnak át szörnyeteggé, mint a B-kategóriás horrorfilmekben a zombifertőzött emberek.