Amit még Halloweenkor sem mersz megnézni

Most indul be a romantikus karácsonyi vígjáték szezonja, szeretet, meg Adam Sandler fog körülvenni minket mindenhonnan. Pedig itt van még a halottak, a töklámpások és a b-osztályú horrofilmek napja is, hiszen mi is lehetne fontosabb így Halloween tájékán, mint néhány horrorfilmet intravénásan magukba tölteni. A kereskedelmi tévék a nyolcvanas-kilencvenes évek horrorjait ismétlik éjjelenként, de mi összegyűjtöttük  azokat a rémületes gyöngyszemeket, amelyek az elmúlt években mentek a világ mozijaiban, de elkerülték Magyarországot. Amit mindenkinek látnia kell, aki szeret a kanapén ülve a félhomályban izzadva rettegni.

The House of the Devil (Az ördög háza, 2009)

Bár Ti Westnek eddig összesen két nagy filmje készült, az amerikai rendezőt máris a műfaj legjobbjai közt emlegetik. Kissé elhamarkodott az efféle ajnározás – második alkotása, az Innkeepers nagyon mellément – de 2009-es debütálása, a The House of the Devil nyugodtan nevezhető az utóbbi pár év leghangulatosabb amerikai horrorfilmjének. A hetvenes évek sátánista paranoiája keveredik a nyolcvanas évek slasherhangulatával egy nagyon, de tényleg nagyon lassan elmesélt történetben, amely épp ráérősségével idézi elő azt a fajta szorongást, amilyet a manapság divatos Fűrészhez hasonló kínzásfilmek képtelenek.

Red, White and Blue (Vörös, fehér és kék, 2010)

A brit Simon Rumley első filmje, a The Living and the Dead horrorba hajló főhajtás volt Kubrick világképe és életműve előtt, a pszichózis nihilista ünneplése. Második munkája, a Red, White and Blue egy a House of the Devilhez hasonlóan ráérős film, amely három elveszett ember életének összekapcsolódását meséli el – három lúzerét, akik bár soha ne találkoztak volna. A nimfomániás Erica, az iraki veterán Nate és a hipszter Franki éretlenségükkel, felelőtlenségükkel és a magányukból fakadó, állati szintű impulzuskeresésükkel egymást teszik tönkre, ami halmozottan veszélyes akkor, ha egyikük ráadásul veszélyes szociopata. Inkább pszichodráma, mint horrorfilm a Red, White and Blue. Amerika-ellenes vádirat, három szerencsétlen vérontásban végződő tragédiáján keresztül elmesélve.

Livide (2011)

Alexandre Bustillo és Julien Maury a legendás francia horror- és scifi-filmmagazin, a Mad Movies szerkesztőiként kezdték, aztán 2007-ben közösen megírták és megrendezték az Á l'intérieur-t (nálunk: A betolakodó), amely talán az utóbbi tíz év legjobb horrorfilmje. Második munkájuk, a Livide már messze nem volt a 2007-es filmhez hasonló siker, hiszen míg A betolakodó direkt nihilizmusa és extrém naturalizmusa nagyon is közérthető, addig a Livide, ez a lebegős euro-horror-hommage megköveteli nézőjétől, hogy valamennyire tisztában legyen a műfaj történelmével. Bűvöletes idézethalmaz, amely Bava, Argento, a britek és a spanyolok horrormúltjának ötven év alatt felhalmozódott, gyönyörű vágóhídmaradékaiba túr bele, és összeállít belőle egy igazából se füle-se farka, de vizualitásában varázslatos rémmesét.

Srpski film (Szerb film, 2010)

Egyelőre úgy néz ki, hogy ez egy igazi tabufilm, a snuff filmeken éppen hogy innen. A Srpski film egy celluloid mumus, a híre megelőzi – az a fajta, a mozizáson túlburjánzó filmélmény, amelyet ha egyszer megnézel, megbánod, visszacsinálnád, csakhogy erre esélyed sincs. A Cannibal Holocaust óta nem sikerült senkinek horrort és társadalomkritikát (ez a címből egyértelműen adódik) ilyen erővel összefűzni: igazi horrorfilm ez, csakhogy egy olyan, amelyik a szórakoztatásnak még a látszatát is el akarja kerülni. Nekrofíliával és pedofíliával, meg mittudomén még milyen fíliával operáló rettenetes filmmozdony, ami letarolja a józan észt. Arról szól, hogy az emberi lény, mikor elérkezik a kegyetlenség végsőnek hitt határához, képes azon is túllépni.

The Woman (2011)

Az agyalágyult Fűrész meg a Motel által életre hívott hasonlóan elmeroggyant, és kreatív szempontból unalmas szubzsáner, az úgynevezett torture porn megkerülhetetlen. A modern horror kínzós filmekben fetreng (olcsó, nem kell hozzá sok minden, a hülye tinédzser meg két sms között azt hiszi, igazi horrorfilmet lát.) Ritka eset, hogy valami valóban értékes szülessen az efféle, a dominancia és a kiszolgáltatottság kölcsönhatásán élvezkedő szadista baromkodásokból. Persze a műfaj nagyapja, Jack Ketchum író képes a mocsokból is monumentálisat építeni: The Woman című regényéből Lucky McKee készített filmet. Hogyan reagál a modern családegység arra, amikor a szadista apuka kikötöz egy vadon született, civilizálatlan nőt a pajtában? Hogy apu hogyan reagál, az persze előre sejthető.  A The Woman szétcincálja a társadalom legértékesebbnek ítélt egységét, és egyértelműsíti, hogy alkotóelemeitől inog a felépítmény. A családkép eszményiségét operálja darabjaira, és arra a következtetésre jut, hogy az emberiességünket leginkább az állatiasságunk befolyásolja.