Egy riportregény megfilmesítésénél nem lenne hatásosabb dokumentumfilmet készíteni a gyorséttermek leleplezése témában?

Eric Schlosser: A minap láttam egy osztrák dokumentumfilmet, Mindennapi kenyerünk a címe, és igazán megdöbbentő: kísérőszöveg nélkül mutatja be az iparosodott földművelést és állattenyésztést. Ijesztő, ahogy a gépek átveszik a hatalmat! Lehet, hogy hatásosabb Rick (Richard Linklater rendező - a szerk.) filmjénél, de ettől függetlenül szerintem minél több műfajban beszélünk a problémáról, annál több emberhez jut el az üzenet.

Miért engedtek be titeket a forgatás alatt egy vágóhídra?

Richard Linklater: Eleinte biztosak voltunk benne, hogy fel kell majd építenünk egy vágóhidat a filmhez, de szerencsére találtunk egyet Mexikóban, ami egyébként jóval tisztább volt, mint bármi, amit Észak-Amerikában láttunk. Azt hiszem, azért adtak nekünk forgatási engedélyt, mert a filmben nagyon hangsúlyosan szerepel a mexikói vendégmunkások sanyarú helyzete, részletesen bemutatjuk, hogyan használják ki őket az amerikai gyorséttermi láncokban is.

Nem okozott számotokra lelkiismereti problémát, hogy állatok mészárlását filmeztétek?

R. L.: Nem volt könnyű, de arra gondoltam, hogy egy háborús helyzetben is forgat az ember dokumentumfilmet, lefilmezi, ahogy emberek ölik egymást, aztán szépen eladja vagy felhasználja a felvételeket. Mi körülbelül két órát kaptunk a húsgyártól, ezalatt mintegy hetven tehenet öltek le. Dokumentarista stílusban forgattunk, minden hatásvadász elem nélkül. Megörökítettük a halálukat. Utána persze viccelődtünk, hogy ki kellene írni a plakátra: "A film készítése közben az állatoknak bántódásuk esett", de ennyire nem vagyunk ízléstelenek.

Lehet, hogy Amerikában sokkoló az állatok halála, Magyarországon azonban a disznóölés egyfajta népszokás. Gondolod, hogy a magyar nézőket meghatja a történet?

R. L.: Én magam is olyan környezetben nőttem fel, ahol állatokat vágtunk le. Nekem semmi kifogásom a jószágok feldolgozása ellen, csakis a dolog ipari működése, a gépiesített mészárlás kegyetlensége borzaszt el. Úgy gondolom, a magyar nézőket szintén bántani fogja ez a tény, függetlenül attól, hogy hány saját nevelésű disznót vágtak már le életükben.

Rick, a forgatókönyvet azokra a nagyágyúkra (Bruce Willis, Ethan Hawke, Patricia Arquette, Kris Kristofferson, Avril Lavigne) írtad, akiket a vásznon is láthatunk?

R. L.: Rizikós lett volna, mert nehéz őket megszerezni, de szerencsémre mindannyian szerették a történetet, és örömmel vállalták a szerepet. Vannak persze köztük olyanok, akikkel korábban is dolgoztam már, de ez nem jelenti azt, hogy az első füttyre ugrani fognak. Egy szó mint száz: meg vagyok tisztelve rendesen.

E. S.: Arról nem is beszélve, hogy lényegében ingyen dolgoztak. Bruce Willis például egyetlen filmjéért több pénzt kap, mint amennyiből a Megetetett társadalom készült.

Milyen hatása volt a filmnek az Egyesült Államokban?

R. L.: Pontosan nem lehet kimutatni, de a Wall Street Journal már a bemutató előtt két cikkben is beszámolt arról a kiszivárogtatott információról, hogy a McDonald's főhadiszállásán vezetői szinten beszéltek a könyv mellett a filmről is, és aggódtak. Van is mitől félniük, hiszen a Fast Food Nation gyerekek számára írott megfelelője hosszú ideig vezette a kiskorúak bestseller-listáját.

E. S.: A lényeg az, hogy - és most a Wall Street Journal írásaiban foglaltakat idézem - a McDonald's vezetői körében döntés született arról, hogy a könyvemet és személyemet valamilyen módon támadás alá kell venni, és hiteltelenné kell tenni. Persze az üzenet hírvivőjét, a filmet is ki akarták iktatni a forgalomból. Miután megjelent a könyvem, különböző csoportok kezdtek el leveleket írni különböző iskoláknak, amikben azt ecsetelik, hogy én egy olyan kétes alak vagyok, akit nem ildomos az iskolák közelébe engedni. Többek között bevándorlóellenes vagyok, rasszista és szocialista, és népszerűsítem a kábítószerfogyasztást. Aki a különböző csoportok nevében mindezt leírta, és eljuttatta az iskolákhoz, pedig nem más, mint a DCI Group nevű pr-ügynökség, mely az utóbbi években számos politikai pletykahadjáratban vett részt, ráadásul közeli kapcsolatot ápol a republikánus párt szélsőjobb szárnyával. Azokat a piszkos módszereket tehát, amiket korábban politikai ügyekben alkalmaztak, most ellenem és Rick ellen fordították, annak ellenére, hogy közünk nincs a politikához.

R. L.: Említs meg néhányat azok közül a csoportok közül, melyek rossz híredet keltették. Olyan szép nevük van!

E. S.: Örömmel: Szabadságszerető Fiatal Amerikaiak, Központ az Egyéni Szabadságért - nagyon fontos, hogy szerepeljen benne a szabadság szó! -, Amerikai Tudományos és Egészségügyi Kamara, és így tovább. Nagyon jól hangzanak ezek a társágok, kár, hogy éppen a véleménynyilvánítási szabadságomat korlátozzák, miközben szabadságról papolnak.

Hogy ti már tíz éve bíráljátok a nagyüzemi élelmiszeripart, és a stáb és a Wall Street Journal is mellettetek áll, az világos, de az amerikaiak többsége mit gondol ennek a veszélyeiről?

E. S.: A kérdéssel egyelőre csak egy kisebbség foglalkozik behatóan, következetesen. Ha megnézitek a könyvemet, láthatjátok a lábjegyzeteket, a rengeteg utalást azokra a művekre, amiket forrásként használtam. Ha valaki új könyvet ír majd a témában, remélhetőleg rám is hivatkozik majd, és a problémának így szépen kialakul egy terjedelmes irodalma, és vele együtt olvasótábora. Ez lehet a változás alapja, mert lépnünk kell, hiszen Európában - nem utolsósorban a kergemarha kórnak köszönhetően -, jóval komolyabban veszik ezt a kérdést, mint az Egyesült Államokban. Jó hír azonban, hogy a tanult és felső-középosztálybeli amerikaiak az utóbbi öt évben sokkal jobban odafigyelnek arra, hogy mit esznek. Magyarul a nagyipari élelmiszertermelés az utolsókat rúgja, mégis hadakozik a változás ellen, mert nem akar lemondani az előjogairól és a dollármilliárdjairól.

R. L.: Márpedig ideje változtatni, mert Amerikában az embereknek még mindig az él a fejükben, amit gyerekkoruktól kezdve hallottak: hogy ami az asztalra kerül, az egy családi farmról származik, ahol anyóka és apóka békésen nevelgeti a tyúkokat és a pár tehenet, miközben húgi a szalmában játszik. De ez sajnos nem igaz, úgyhogy a mítoszt ki kell irtani az emberek tudatából, és közölni kell velük, hogy az étel lényegében egy véres futószalagról kerül az asztalra, nemcsak az ő, de az ott dolgozók és az állatok egészségét is veszélyeztetve. Én optimista vagyok ebben a kérdésben, és biztos vagyok benne, hogy egy jól informált vevő jobb döntést hoz, átvált a környezettudatosan feldolgozott termékekre és ezzel nyomást gyakorolhat a gyártókra. A Wal-Mart (az egyik legnagyobb amerikai áruházhálózat - a szerk.) például elkezdett organikus termékeket árulni, és a szabadpiaci gazdálkodás keresleti szabályai szerint egyre több hasonló lépést kell majd tennie.

Szerintetek meddig jut még el a természeti erőforrások kiaknázása?

E. S.: Az Egyesült Államokban az utóbbi öt-hat évben megfigyelhető volt egy tendencia a vízforrások privatizációjára. A folyamat szerencsére megakadt, mert helyenként komoly ellenállásba ütközött, de a helyzet pontosan jelzi, hogy vannak olyan emberek, akik - ha megtehetnék - a levegőt is megvennék, és beszednék a pénzt minden lélegzetvétel után.

R. L.: Ez igaz, már olyan is van, hogy a kedves lakók megvásárolják a különböző jogokat a házuk feletti légrétegre.

E. S.: Mindenesetre optimista vagyok. Az elmúlt öt évben sokkal több minden változott, mint előtte.

Kapcsolódó anyagok:

Megetetett társadalom - háttér, szereplők

Szájbarágós hamburgerdráma