Presszó-etűdök Jarmuschtól

Ha ismerős a cím, és emlékszünk rá, hogy láttunk valamikor ilyen filmet, az nem véletlen. Jim Jarmusch már 1986-ban előállt a Kávé és cigarettával. Abban az évben mutatták be a Törvénytől sújtva című opuszt is, az egyik főszerepben az olasz komikussal, Roberto Benignivel. Az olyasmire, amit ő Jarmuschnál produkált, mondják azt, hogy feledhetetlen alakítás. Közben, a nagy film melléktermékeként jött létre egy hatperces etűd - a legenda szerint "lopott kameraidőben" - a Kávé és cigaretta. Benigni partnere egy amerikai komikus, bizonyos Steve Wright.

Ül egy ember valami vendéglátóhelyen. Kávézik és cigarettázik. Jön egy másik, leül az asztalához. Ülnek ketten, kávéznak és cigarettáznak. Beszélgetnek. Aztán az egyik föláll, elmegy. A másik még marad a csészékkel meg a hamutartóval. Mindehhez jár még egy poén is, biztosan nem az egyetemes filmtörténet legnagyobb poénja, de azért bölcs és finom: Stevennek megbeszélt időre fogorvoshoz kéne mennie, de nincs hozzá kedve, és a csupa-jóindulat Roberto elmegy helyette. Aligha tévedek, ha azt gondolom, Benigni sokat köszönhet Jarmuschnak, és viszont, Jarmusch is Benigninek, hiszen mindketten szélesebb körben váltak ismertté a Törvénytől sújtva után. Ugyanez a Kávé és cigaretta kapcsán már nem mondható el: a kisfilmet nyilván főleg azok nézték meg, akiket már megnyert magának elsősorban Jarmusch, másodsorban Benigni, harmadsorban pedig (és nyilván kizárólag az USA-ban) Wright. Másrészt feltételezhető, hogy híveik még hűségesebbé váltak az etűd láttán.

Azt már nagyjából elmondtam, mi van a Kávé és cigarettában. El kell mondanom azt is, hogy mi minden nincs benne. Nos: nincs benne konfliktus, szerelem, de még szakítás sincs, és vágy sincs, nincs barátság, se kezdődő, se éppen megszakadó, nincs bankrablás, nincs se halál, se születés, se kutya, se gyerek - semmi, amire "a" mozinéző bemegy. Ugyanakkor nagyon is jelen van a felsorolt dolgok hiánya: a Kávé és cigaretta afféle antifilm, annak ellenére, hogy a sötét tónusú, csillogások és élfények nélküli fekete-fehér képek folyamatosan felhívják rá a figyelmet, hogy amit látunk, mégiscsak valamiféle film.

Ez nem más, mint legendaépítés

Ha az első, 1986-os Kávé és cigaretta a Törvénytől sújtva mellékterméke volt, akkor a második, az 1989-es a Mystery Trainé. Ez a - legalábbis számomra - feledhető mű már színesben készült, de a nyolcperces "memphisi változat", igazodva az első etűdhöz, fekete-fehérben forgott. Jarmusch átvette aktuális nagy-filmjéből az abban szereplő Steve Buscemit és Cinque Lee-t, és kettősüket kiegészítette az utóbbi ikertestvérével, Joie-val. A Mystery Train Elvis-legendáriumából is átszüremlik egy kevés a rövidfilmbe, Buscemi, aki egy pincért játszik, előáll valami zagyva történettel Elvis Presley ikertestvéréről. De Jarmusch meg se próbálja ezt a sztorit úgy eladni, hogy abban bárki is hihessen, holott a filmgyártás és a legendagyártás a legkevésbé sem idegen egymástól. Filmes szempontból a legendák nagyon is értelmes dolgok, tulajdonképpen a Kávé és cigaretta-sorozat sem más, mint legendaépítés - a szereplők és az író-rendező legendájának építgetése -, viszont Elvis már lecsúszott róla, hogy Jarmuschnál szerepelhessen.

Iggy Pop és Tom Waits annál inkább szerepelhet Jarmuschnál. Waits szereplőként is, a zenéjével is feltűnt már nála, ő a Jarmusch-világ egyik legjellegzetesebb alakja. Azzal, hogy színészként jelenik meg a közönség előtt, kiegészíti a képet, amelyet lemezeinek hallgatói alakíthattak ki róla magukban. Rá szintén érvényes, hogy miközben a filmekben való megjelenésével saját népszerűségéből kölcsönöz valamennyit Jim Jarmuschnak, bővíti saját közönségét. De színészet-e az, amit ez az énekes-dalszerző produkál - egyébként nemcsak ennél a rendezőnél, hanem az igényes mester hírében álló Altmannál is? Abban az értelemben, hogy fényvisszaverő felületként jelen van a képben, persze vitathatatlanul. És az is vitathatatlan, hogy amikor egy ilyen alak képbe kerül, jön vele a legendája is, jön egész megélt élete, rengeteg fénnyel és árnyékkal. Ha színésznek lenni annyit tesz, mint teljesen átváltozni, akkor Waits nem színész; ha ellenben azt mondanánk, hogy színész az, aki különös, egyedi lényét színpadon vagy filmen bemutatja, akkor semmi kétség, Waits színész. Persze ezek végletes, sarkított lehetőségek, valójában minden egyes színészben megvan mind a két változat, és ha történetesen egyik sincs, akkor baj van. Egyébként a mód, ahogyan Tom Waits színészkedik, megfelel annak, ahogy zenészként színészkedik. Hiszen énekesi eszközei sem számosabbak, mint a színésziek, és mintha akkor is szerepet játszana, amikor énekel: egy elképzelt, saját magánál testesebb, sötétebb figura karakterébe bújik.