Judit
-2 °C
8 °C

Helyes fiúcsapat a koncentrációs táborban

2006.06.03. 19:51
Három tájékozatlan, pakisztáni származású angol srác viccből elmegy Afganisztánba, és már csak arra eszmélnek, hogy az amerikaiak Bin Laden búvóhelyéről faggatják őket. A történet röviden vicces, az átéltek alapján forgatott, Berlinben díjazott film viszont sokkoló. Az Index a két év Guanatnámo után találkozott a három túlélővel, és megtudta: az amerikaiak tették őket muszlimmá.

A modern hadviselés jellemzője nem az esztelen mészárlás. A nyugati országok részvételével folyó háborúk műtét jellegűen sterilek, mert vér ugyan folyik, de csak a kór leküzdése végett, amúgy minden tervezett, célszerű és antiszeptikus.

Ha nem lennék széleskörűen tájékozott, és ha nem láttam volna a Guanatanámo című filmet a korunk egyik koncentrációs táborába hurcolt, és amúgy ártatlan srácokról, persze meg lennék győződve a fentiekről.

Különösen, hogy a terroristagyanús alakok számára létrehozott börtönből szabadult három fiatal úgy vonult be interjúnk helyszínére, mint egy fiúcsapat, amit történetesen az Amnesty International castingolt.

A modern hadviselés kifejezésnek azonban jó megjelenésük, a meggyőző híradós felvételek és Bush nyilatkozatai ellenére sincs értelme. A háború alapjában véve ugyanis ugyanolyan, mint volt még modernné válása előtt. Jellegéből adódóan nem steril, nem tervezett, sem pedig műtétszerű. Ne essen mégsem önértékelési válságba, ha eddig nyugodt volt a felülről irányított, robotrepülős-műholdas öldökléssel kapcsolatban. Az afganisztáni és az iraki háborút ugyanis nem nagyon ismerhetjük meg máshonnan, mint a nyugati hadseregek által gardírozott, az exkluzív helyszínekért cserébe lojális tudósítók anyagaiból.

Félreinformáltságunk oka egyébként nem a nagyhatalmi konspiráció, és nem is a titkos érdekcsoportok ármánykodása. Azért nem tudjuk pontosan, mi folyt mondjuk Afganisztánban, mert azok, akik a pusztítást tömegesen elszenvedik, azaz nem a nyugati katonák, nem a helyi hadurak és katonáik, hanem az ott élők, szóval ők nem jutnak szóhoz. Még ha valaki orruk alá is dugna egy mikrofont, akkor sem lennének képesek beszámolni a terrorról, mivel nem beszélnek angolul, és amúgy sem tudják úgy tálalni helyzetüket, hogy az megérintse a nyugati médiafogyasztót.

Szerencsés baleset


Kattintson az egerével!

Ezért különösen szerencsés, hogy négy pakisztáni származású angol fiatal akarata ellenére, de mélyen belekeveredett az afganisztáni balhéba. A megpróbáltatásaik alapján készült, dokumentumfilm-szerű moziból ugyanis kiderül, hogy a háború a fejlett 21. században is vér, rémület és fejvesztett rohanás egyik helyről a másikra, miközben egyik hely sem jó, mert mindenhol agresszív fegyveresek állnak, és ebből a szemszögből tök mindegy, milyen zászló van a zubbonyra varrva.

A négy srác egyébként úgy került az egészbe, hogy egyikük 2001-ben, házasságkötési szándékkal Pakisztánba utazott, a többiek meg elkísérték. A 19-20 éves, már Angliában született pakikat megindította egy mecsetben hallott beszéd, hogy mekkora baj van Afganisztánban, minden kézre szükség van. A négy srác buszra kapott, és már csak arra eszméltek, hogy megindult az amerikaiak bombázása, körülöttük pedig lövöldöznek. Egyikük nem sokkal később meghalt, hármukat pedig egy csapat menekülővel együtt börtönbe vetették.

Később kiderült, hogy a nyugatiakkal szövetséges afgán erők fogságába kerültek, ahonnan mint nagyon veszélyes elemeket emelte ki őket egy amerikai tiszt. Innen egyenes út vezetett Guantanámóba, mert azt senki nem hitte el, hogy ők tényleg angol, külvárosi suttyók, akik csak úgy viccből jöttek, és fogalmuk sem volt, hogy itt tényleg háború van.

A főgonosz lábainál

Az angol külvárosi suttyókat aztán vallatják, verik, ketrecbe zárják, vagy földhöz láncolják, miközben órákon keresztül sátánista metál bömböl a sötét, de stroboszkóppal súlyosbított magánzárkában. A film annyira sokkoló, hogy a néző már megkönnyebbülten röhög a kafkát megszégyenítően groteszk jeleneten is, amikor az összetört, de továbbra is tájékozatlan srácoknak videofelvételeket mutatnak egy Bin Laden vezetésével zajló gyűlésről, kérve őket, mutassák meg bajtársaikat, lévén hogy ők jól láthatóan ott kuporognak a főgonosz lábainál.

Két év fogság és kínzás után váratlanul kiderült, hogy a srácok a kérdéses időben előzetesben ültek garázdaságért, ami persze csúnya dolog, viszont ebbéli elfoglaltságuk miatt terrorcselekményekben nem tudtak részt venni. Másrészt semmilyen garázdaságért nem kínzás a büntetés.

Az ártatlanul fogva tartottakat ekkor buszra ültették, a világsajtó lázongani kezdett, az amerikai adminisztárció kussolt, film készült, majd a három paki besétált interjúnk helyszínére.

Poptúlélők


Klikk a képre!

Meggyötört túlélők helyett egy klasszikus felállású popcsapat vonult be. Volt a romantikus, kardigános jófiú, a zsebes nadrágos-sapkás alternatív és a kopasz-szakállas, melegítős kemény csávó. Ahogy a boy bandeknél szokás, a srácok rendkívül szimpatikusak voltak, így rögtön beugrott, vajon nem valami amerikaellenes erő válogatta össze a társaságot, illusztrálandó, milyen cukipofák ellen visel hadat a nagyhatalom.

"Pontosan úgy történt minden, mint a filmen?" - csaptam bele a lecsóba, és nem meglepő módom megtudtam, hogy a vásznon tényleg a tények láthatóak, hiszen az ő elmondásuk alapján forgattak. Az alteros tag szerint azt a részt nem fejtették ki eléggé, hogy miért mentek át Pakisztánból a zűrös Afganisztánba. "Tényleg, miért?" - vágtam közbe, hiszen az, hogy segíteni akartak, nem túl életszerű.

Hacsak a srácok nem voltak annyira tájékozatlanok, mint néhány külvárosi utcagyerek, akik soha nem olvastak újságot, és akik az akkor bontakozó, világpolitikai balhé követése helyett saját kis balhéikkal ütötték el az időt.

"Egy hétre mentünk - mondta a romantikus - úgy gondoltuk, segíthetünk a pénzünkkel, ami arrafelé a többszörösét érte. Tizenkilenc évesek voltunk, fogalmunk sem volt, mi megy arrafelé".

A három fiú állította, vallási oka biztos nem volt útjuknak, mert már a szüleik sem tartották a hagyományokat, "Úgy éltünk, mint bármelyik nyugati fiatal. Nem jártunk mecsetbe, nem sokat tudtunk az iszlámról" - tette hozzá a sapkás, akiről jelen kinézetét tekintve nehezen lehetett ezt elhinni.

"Most már aktívan gyakoroljuk a vallást" - kapcsolódott be az eddig unottan bóbiskoló kemény srác. "Guantanámón a túlélés eszköze volt az iszlám. Valamivel el kellett foglalnunk az agyunkat. És vallásos emberek ültek körülöttünk a ketrecekben, nekünk pedig felkeltette az érdeklődésünket, hogy miért gyűlölik az őrök a vallásunkat".

"Azzal zaklattak, hogy borotváljuk le a szakállunkat, hogy ne imádkozzunk" - mondta a romantikus olyan hangsúllyal, mintha a basszusgitáros cseréjét magyarázná.

No future


Katt!

"A trauma után lehetségesnek tartjátok, hogy muszlimként éljetek nyugaton? Vagy az lenne a megoldás, ha a muszlimok elhagynák Európát, vagy bezárkóznának?" - voltam provokatív, de a triót nem tudtam kizökkenteni.

György Péteri pc-séggel magyarázták, hogy elhagyni szülőhazájukat értelmetlen lenne, hiszen Angliában negyven éve élnek békében a muzulmánok, és csak a mostani hisztéria irányította rájuk a figyelmet. "Az Egyesült Királyság még a legbékésebb hely, itt együtt élnek zsidók, szikhek, muzulmánok, az emberek megszokták a különböző kultúrákat. Franciaországban nagyobb a gond."

Az alternatív szerint azért náluk sem kényelmes már a helyzetük. "Figyelnek minket az utcán, tartanak tőlünk, azt lesik, csinálunk-e valamit."

Az együttes egyébként semmilyen kompenzációt, de még bocsánatkérést sem kapott a kétéves meghurcoltatásért. Kárpótlási perük nem is jutott bírósági szakaszba, most a szabad vallásgyakorlás akadályoztatása okán pereskednek.

"Egyébként nem érdekel minket, hogy nyerünk-e. A lényeg, hogy a per révén odafigyeljenek az emberek, hogy még mindig 200 embert tartanak fogva indok nélkül Guantanámón. Nem a bocsánatkérés, hanem a börtön felszámolása a megoldás" - mondta a romantikus, mintha csak az Amnesty International szervezné az útjukat. És tényleg.

Mi lesz, ha vége az Amnesty International égisze alatt tett körútnak, tettem fel az udvarias kérdést, de a válasz aztán hosszú percekre elvette kedvemet a jópofáskodástól.

"Régebben sokat gondoltam a jövőre, hogy ez leszek, meg az leszek, és aztán Guantanámón kötöttem ki. Most már inkább nem tervezek semmit."