Judit
3 °C
6 °C

'Fiatalon egészen csenevész volt'

2005.06.13. 15:30
Juliane Lorenz volt Rainer Werner Fassbinder, a huszonhárom éve elhunyt német kultrendező utolsó élettársa, négy évig éltek együtt Münchenben. Lorenz ma Berlinben, Párizsban, New Yorkban él. Tizennégy Fassbinder film vágója, a rendező nevét viselő alapítvány elnöke. Budapest-útikönyvvel a kezében érkezik az interjúra, megjegyzi, hogy milyen sokat változott a város, mióta utoljára itt járt. Mindketten ásványvizet iszunk.

Mindig filmmel akart foglalkozni?

Juliane Lorenz: Politológiát tanultam az egyetemen, de író szerettem volna lenni. Tizenkilenc évesen költöztem Münchenbe, munkára volt szükségem. A szüleimnek voltak kapcsolatai a Bavaria Stúdióban, ahol a vezető vágó, Ila von Hasperg mellett kezdtem dolgozni, asszisztensként. Néhány hónappal később találkoztam Rainerrel a vágószobában, aki megkérdezte, nincs-e kedvem vele dolgozni.

Mikor hallott először Fassbinderről?

Juliane Lorenz Budapesten
Juliane Lorenz Budapesten

JL: A nevét először a nevelőapámtól hallottam, aki akkoriban a filmiparban dolgozott. Nem tartotta nagyra. Csak azt mondta, mint mindenki más, hogy itt van ez a Fassbinder, aki tagja az új német filmes generációnak és hogy teljesen hülye. Talán tizennégy lehettem amikor először láttam A félelem megeszi a lelket című filmjét. Akkor még nem is tudtam, hogy ez az ő filmje. Óriási hatással volt rám. Akkoriban Németországban nem készültek filmek érzelmekről. És akkor egyszercsak ott volt ez a film, erről a furcsa, gyönyörű párról.

Csodálatos, hihetetlenül gyengéd film.

JL: Hát persze, hiszen Rainer maga is nagyon gyengéd, melegszívű ember volt. Mindig őszintén és nyíltan vallott az élményeiről, az érzelmeiről. Sosem mondta, hogy "ó, az élet olyan borzalmas" - a filmjeiben mindig több megoldást kínált az élet igazságtalanságainak megoldására.

Köztudottan homoszexuális volt.

JL: Még nem voltam húsz, amikor először találkoztunk. Persze én is tudtam, hogy ő elvileg meleg, ugyanakkor túl volt már egy házasságon és az is igaz volt, hogy imádta a nőket. Én akkor még nagyon keveset tudtam ezekről a dolgokról. De ez nem is volt téma. Mikor először voltunk New Yorkban, levitt a Village-be és együtt jártuk a különböző meleg szórakozóhelyeket. Soha nem titkolt semmit. Nyíltan vállalta a nézeteit, a filmjei is erről szólnak, az őszinteségről, a nyitottságról. Két szeretője is meghalt, egész életében cipelte ennek a terhét. Mindenkinek adni akart, de volt, akit ő sem tudott megmenteni - ilyen volt Armin Meier, aki titokzatos körülmények közt halt meg. Sokan azzal vádolták, hogy Rainer miatt lett öngyilkos. Mikor megismerkedtünk, még együtt éltek.

A szabadság ököljoga, Querelle. Két tragikus történet, meleg főhősökkel.

JL: A szabadság ököljogát tizenkilenc évesen láttam, hatalmas szenzáció volt a maga idejében. A Querelle, Jean Genet regénye, kamaszkorának egyik meghatározó olvasmánya volt. A film producere először Werner Schroetert kérte fel rendezőnek, mert akkoriban Fassbinder volt a legfoglalkoztatottabb európai filmrendező és nem gondolta, hogy lenne rá ideje. Aztán mégis megkereste és Rainer azonnal igent mondott. A már kész forgatóköny a kukában landolt, hat hét alatt megírta a saját verzióját. Ez egy nagyon szürreális film, Rainer nem is tekintette realisztikus történetnek. Azt sem akarta, hogy egy kimondottan meleg film legyen. Számára ez egy szerelmi történet volt Querelle-ről, a matrózról. Nem szerette volna, ha valamiféle olcsó marketingfogás elvonná a figyelmet a történetről. Persze ma már mesterműnek tartják, mert ez lett az utolsó filmje.

Querelle mindent elpusztít, majd elbukik. Sokan búcsúfilmnek tartják, mint Pasolini Saloját.

Fotó: Christian Braad Thomsen: FASSBINDER The life and work of a provocative genious
Lorenz és Fassbinder

JL: Erről szó sincs. Ő sosem próbált "halálhangulatba" kerülni. De az a tempó, ahogyan élt és dolgozott, nem volt kimondottan egészséges. Azt gondolta, mindent elbír a szervezete... de olyan kicsi volt, talán akkora, mint én. Fiatalon egészen csenevész volt. A drogok mindig ott voltak, de az utolsó négy évben, amikor már együtt éltünk, mindketten arra törekedtünk, hogy valamiféle stabilitás legyen jellemző az életünkre. Nagyon érzékeny volt. És gyenge, főleg a legvégén. Persze ő mindig erősnek és félelmetesnek mutatta magát, szerette zavarba hozni az embereket, ezt nagyon élvezte. Mondtam is neki sokszor: "jaj, Rainer, igazán lehetnél kedvesebb!" Na, ilyenkor kezdett el grimaszolni.

Hogyan alakult az ön karrierje Fassbinder halála után?

JL: Féltek tőlem. És féltek tőle. Vele csináltam a legjobb filmjeimet. Tőle tanultam meg a vágás intellektuális részét. Érdekes, Amerikából azonnal kaptam felkéréseket. Persze inkább a keleti partról, független filmesektől. Werner Schroeterrel hét filmet csináltam azóta, aki Fassbinder kortársa. A Kohl-korszak tizenhat éve alatt nem sok jó film készült Németországban, inkább csak közönségfilmek. Mára sokat javult a helyzet, főleg a keleti oldalról jönnek a fiatal tehetségek. Szeretem Oskar Roehler filmjeit például, a legutolsót én vágtam. Több mint ötven filmen dolgoztam eddig, minden második évben vágok valamit.

Sokan csak az extravagáns rebellist látták benne otthon. Mikor érezte úgy, hogy végre Németország is fejet hajt Fassbinder életműve előtt?

JL: Az újraegyesítést követő években hirtelen divatossá váltak a filmjei. 1992-ben, mikor átvettem az Alapítvány vezetését édesanyjától, szerveztem egy nagy retrospektív Fassbinder-fesztivált Berlinben. Erre sem a filmszövetségtől kaptam támogatást, hanem a Németországban működő szerencsejáték-alaptól sikerült kicsikarni némi pénzt, személyes kapcsolatok révén. Nagyon jól sikerült. Sokat foglalkoztak a személyével a médiumok, de még ezután is elzárkóztak filmjeinek fesztiválokon kívüli vetítésétől. Gondoltam egyet és New Yorkba repültem, ahol megismerkedtem Laurence Kardish-sal, a MoMA vezető kurátorával. Amerikában teljesen természetes, hogy az ismert alkotók, művészek hagyatékát családtagok gondozzák. Kardish pártfogásába vette az életművet. Amerika kicsit messze van, de meg akartam mutatni Németországnak, hogy Fassbinder nemcsak nekem fontos. Persze most, hirtelen sokaknak eszébe jutott, hogy "tyűha, ebben az évben lenne hatvanéves!"

Gondolja, hogy Fassbinder végre az őt megillető helyre került?

JL: Ó, igen, nem panaszkodhatom. A filmjeit rendszeresen játsszák a tévében, igaz, még mindig csak az éjszakai műsorsávban. Világszerte mutatják be a színházak a darabjait. Sokan szeretnének remake-eket csinálni a filmjeiből. A Katzelmachert majdnem újraforgatták néhány éve. Jó lenne, hogy egyszer valaki megrendezné a hátramaradt forgatókönyvek egyikét. Tarantinót és Paul Thomas Andersont például nagyon szeretem, talán ők... Ők aztán nem szarakodnak: valóban valami újat csinálnak.

Min dolgozik mostanában?

JL: Most készülünk egy antológiát kiadni Fassbinder összes írásából. Persze próbálok támogatást szerezni a tizennégy részes Berlin, Alexanderplatz első dvd-kiadására is. Rengeteg szerzői jogokkal kapcsolatos ügyet kell tisztáznom. Csupa technikai kérdés, de ez a dolgom. Rainer ma is nagyon fontos része az életemnek.

Rainer Werner Fassbinder
1945. május 31-én született Bad Wörishofenben, Németországban. Amerikai, olasz ás angol filmeken nőtt fel - Douglas Sirk, Visconti és Hitchcock filmjeit különösen kedvelte. Tizenöt évesen kimaradt az iskolából, tanulmányait sosem fejezte be, a Berlini Filmakadémia elutasította. Színészként kezdett dolgozni Münchenben, itt ismerkedett meg Hanna Schygullával, későbbi filmjeinek múzsájával. Tagja volt az Aktion-Theaternek és az AntiTheaternek, ahol saját darabjait is színre vitte és olyan klasszikusokat adaptált, mint Büchner, Goethe vagy Goldoni.
Tizennégy év alatt negyvennégy filmet forgatott. Első rövidfilmjét 1966-ban készítette, de az igazi áttörést az 1968-ban készült a Szerelem hidegebb a halálnál hozta meg. Közben rádiójátékokat írt és tévés filmszerepeket vállalt. 1968-ban több német tévécsatorna is műsorára tűzte a Volker Schlöndorff-rendezte Baalt, melynek Fassbinder a címszerepét alakította. Továbbra is dolgozott színházban, de évente több filmet is forgatott. Rendező volt és forgatókönyvíró, számos filmjében maga is játszott. A digó, a Whity vagy a Zöldségkereskedő ma már klasszikusok.
Az 1973-ban forgatott A félelem megeszi a lelket, A szabadság ököljoga (1974) és a Küster mama mennybemenetele (1975) egy új alkotói korszak kezdetét jelentették; filmjeinek fő témája ebben az időben a társadalom szociális érzéketlensége. Döblin klasszikusát, a Berlin, Alexanderplatz-ot tizennégy részben vitte filmre a nyugatnémet televízió, a WRD megrendelésére. Legnagyobb közönségsikerei közé tartozik a Lili Marleen és az úgynevezett BRD-trilógia darabjai, melyek a második világháború utáni Németországot mutatják be: a Maria Braun házasssága, a Lola és a Veronika Voss vágyakozása. Utóbbiért 1982-ben megkapta a berlini Aranymedvét. Utolsó filmje, a Querelle Brad Davis, Franco Nero és Jeanne Moreau főszereplésével készült. A sztori Jean Genet azonos című regényén alapul és egy matróz tragikus szerelmének történetét dolgozta fel.
A Querelle után Rosa Luxemburgról készült filmet forgatni Jane Fondával, de erre már nem volt ideje: tragikus hirtelenséggel 1982. június 10-én, 37 évesen meghalt. "Romantikus anarchista vagyok" - nyilatkozta egyszer. "Azért csinálok filmeket, mert személyesen érintve vagyok - más okom nincs rá".

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Év végi utazás

Ajándékozzon utazást, töltse a karácsonyt és a szilvesztert külföldön!