Rock, csajok satöbbi

Jó pár évvel ezelőtt a széria kitalálója, a Roseanne komédiasorozat egykori írónője, Amy Sherman-Palladino néhány szkripttel állított be a Warner Bros. televíziós részlegéhez. "Bedobtam egy ötletet egy anyáról és a lányáról is, akik sokkal inkább barátnői egymásnak, minthogy a hagyományos értelemben vett anya-lánya viszonyban állnának. Nem volt kidolgozva még semmi, csak a kapcsolat minősége" - emlékszik vissza Amy a kezdetekre.

Pár héten belül az írónő bankszámlájára megérkezett a honorárium, így ráébredt, hogy kénytelen lesz eleget tenni a megrendelésnek. Az alkotói válságnak egy szerencsés véletlen vetett véget: a Los Angeles-i születésű Amyt egy Mark Twain házához, Connecticut államba szervezett kirándulásra invitálták. A fogadót, ahol látogatása során megszállt, elbűvölőnek találta, hasonlóan a kisvároshoz, ahol a kertekben éppen akkor érett be a sütőtök és ahol úgy látszott, a reggeli kávéjukhoz ragaszkodó, barátságos emberek mindannyian ismerik egymást. A gépezet innentől beindult: ha az anya és a lánya egy kisvárosban lakik, Stars Hollow-ban, a nagyszülők legyenek nagyvárosiak, és éljenek az állam fővárosában, Hartfordban, ami a biztosítószakma fellegvára, a generációk óta jómódú család is szerezze ebből a jövedelemét, ami kellő kontrasztban áll majd a leányát (Alexis Bledel) tizenhat éves korától egyedül nevelő, és a kisváros egyetlen szállóját igazgató Lorelai Gilmore (Lauren Graham) életmódjával.

A sorozat, melynek megszületését a hagyományos értékek megőrzését célzó társulás, a Family Friendly Forum anyagilag is támogatta, a főszereplőnők sorsán keresztül a konzervatív és a liberális gondolkodás sajátos egyvelegét nyújtotta. Mikor a történet fonalát felvesszük, Lorelai lánya, Rory éppen annyi idős, mint amikor anyja leányanyaként vállalta őt, és kimaradt az iskolából. A harmincas éveiben járó mama - aki néha George Busht szidja, és gyorskajákkal tömi a lányát, és rögtön az első szezonban felvillantja előttünk, milyen is lenne egy Szex és Stars Hollow sorozat - gyermeke személyében igazi eminens kislányt nemzett, aki keményen dolgozik azért, hogy majdan felvegyék a Harvardra, szabadidejében pedig Tolsztojt olvasgat. Rossz tulajdonsága persze neki is van, Rory, anyjához hasonlóan koffeinfüggő (a tinit alakító Alexis Bledel ki nem állhatja a kávét, ezért a poharát mindig szódavízzel tölti fel a kellékes), karaktere azonban Lorelaiéval párhuzamba állítva nyílt állásfoglalás amellett, hogy mit is tehet egy mai, tizenhat éves amerikai leányzó ahelyett, hogy teherbe esne és kimaradna az iskolából. (Rajonghat Jane Austen könyveiért vagy - szó szerinti idézetben - a "nagy cseh" íróért, Franz Kafkáért, csókolózhat a helyi boltos fiúval, péntekenként meglátogathatja a nagyszülőket, elmehet egy Bangles-koncertre satöbbi).

Persze, ne gondoljuk azt, hogy a szériában Lorelai volna az elrettentő példa. Sorsával bizonyítja, hogy egyedülálló anyaként is lehet sikeres az ember, csak hát a vágyott célt jóval nehezebb elérni, ha valaki tinédzserfejjel, szülői áldás nélkül nevel gyereket és ha a burjánzó rosszindulat elől az iskolából kimaradva egy kisvárosban kénytelen új életet kezdeni, ahol hogy magát és gyermekét eltartsa, a helyi szállodában szobalányként kell munkát vállalnia.

A Nagy Könyv

Amy Sherman-Palladino Lorelei és Rory Gilmore alakján keresztül nem csupán két különböző generáció problémáit mutatja be, de a tömeg- és a magas kultúrát is összekapcsolja egymással - a Szívek szállodájában Britney Spears, a Back Street Boys ugyanolyan hivatkozási alap, mint Marcel Proust, Sylvia Plath vagy Madame Curie. Ebből a szempontból a sorozat valamiféle kultúrmissziót hajt végre: a Rory által olvasgatott könyvek azzal, hogy a beszélgetések tárgyát képezik, felkeltik a nézők érdeklődését az irodalom iránt, azt üzenik: "ha olyan akarsz lenni, mint Rory, olvass könyveket!" (Az ötödik szezonban a Meztelenek és holtak írója, Norman Mailer is feltűnik egy kisebb epizódszerepben.) De ugyanez a helyzet a rockzenével is: sokan a Szívek szállodáját tartják minden idők leginkább zene-orientált tévésorozatának, melyben az igét Rory egyik legjobb barátnője, a koreai származású Lane (Keiko Agena) terjeszti, aki idővel saját zenekarát, a Hep Alient is megalapítja, amiben Sebastian Bach, a kilencvenes évek egyik népszerű metál-együttesének, a Skid Row-nak az egykori frontembere a szólógitáros.

"Mielőtt megalkottuk volna ezt a sorozatot - meséli Amy Sherman-Palladino férje, a producerként és írótársként is tevékenykedő Daniel Palladino -, mindig úgy gondoltuk, hogy a tévétársaságok szabják meg, hogy milyen zenék hangozhatnak el egy-egy műsorban. Sokáig vártuk is, hogy valaki ránk szól, ne tegyük be ezt meg azt a számot, de nem történt semmi, így elkezdtük a Szívek szállodáját a saját zenei ízlésünk propagálására felhasználni." A rajongói fórumok szerint a sajátságos pedagógiai módszer működött: a "Bevezetés a világirodalomba" kurzus mellett a "A rockzene klasszikusai" tantárgy is sikeresnek bizonyult, nézők sokasága áldozott anyagilag arra, hogy felderítse, ki az a Lou Reed, Suzanne Vega vagy Carole King.

A széria bírálói szemére vetik az íróknak, hogy a való világhoz képest a sorozat szereplői túlzottan idealizáltak, az átlagosnál magasabb műveltségi szinttel bírnak, melynek ráadásul egy kifinomult, nyelvi fordulatokban és szóviccekben gazdag angolban adnak hangot. A Szívek szállodájának egyik védjegye mindenképpen a beszéd: "Ez a műsor nem autóbalesetekről, vámpírokról, szörnyekről szól - magyarázza Amy Sherman-Palladino. - A mi szériánknak az a lényege, hogy a szereplők beszélnek egymással és hogy ezt hogyan teszik." Valami elképesztően hihetetlen tempóban. Lorelai szája például be sem áll, ha éppen nem egy másik szereplőnek magyaráz, magának kommentálja az eseményeket, sőt minderre szimultán is képes: miközben a nagyszülőkkel vív szellemes, csipkelődő szópárbajokat, zárójeleket és gondolatjeleket nyit, melyekben önmagára, a többiekre vagy a környezetére reflektál. "A humort használja arra, hogy kifejezze magát, és távolságot tartson az élet dolgaitól" -mondja megformálója, Lauren Graham. A sok és gyors tempójú beszéd nem könnyíti meg a színészek dolgát, akiknek epizódonként hetvenöt-nyolcvanoldalnyi szöveget kell memorizálniuk egy átlagosnak tekinthető forgatókönyv negyvenöt-ötven oldalával szemben.

A széria ötletgazdája egy a Wall Street Journalnak adott interjújában a "száguldást" teszi meg a Szívek szállodájának központi metaforájaként - a képernyőn azért nem láthatunk például közeli beállításokat, mert lelassítanák a tempót; de a karakterek is ezért beszélnek még séta közben is, esznek gyorséttermi ételeket vagy isznak rengeteg koffeint. A cikk szerint a gyors beszéd, a felfokozott tempó fiatalosabbá, vonzóbbá, dinamikusabbá teszi a nézők szemében a szereplőket, akik attól, hogy folytonosan karattyolnak, kicsit a New York-i entellektüelekre hajaznak: a gyors beszéd a gyors gondolkodás bizonyítéka, mely, mint tudvalevő, az intelligencia egyik szinonimája.

Ilyen az étel!

"A Szívek szállodájának minden más programtól különböző vizuális stílusa van. Amy Sherman-Palladino hajthatatlan volt abban a kérdésben, hogy a fél-közeliknél közelebbről semmit sem vehetünk fel. A ritmus nagyon fontos - magyarázza Sherman-Palladino -, a lazaság szintén az. Számomra az az ideális műsor, amelyben egy vágás sincs. Kicsit idegesítenek azok a direktorok, akik művészi képekkel hígítják fel a jeleneteket. Szép ez a vágókép erről a fáról, de kit érdekel? Amíg ezt néztük, lemaradtunk négy poénról. A Szívek szállodájában a rendezés elve az, hogy a szereplők közötti párbeszédeket leforgatjuk, aztán jöhet a díszítés. Nem biztos, hogy minden szériában működne ez a fajta metódus, a Helyszínelők például egy olyan sorozat, melyben minden a vizuális trükkökről, a kamera szögéről, a vágásról és a világításról szól. A Szívek szállodáját azonban úgy kell rögzíteni, mintha egy színdarab volna - így tudjuk csak megtartani a tempót, az áramlást, az energiát. Vannak rendezők, akiknek ez bejön: végy egy öt-hét oldalas jelenetet és vedd fel úgy, hogy egyetlen vágás se legyen benne. Komoly kihívás. Itt minden a mozgásról és a koreográfiáról szól. Szegény operatőrünk naponta meghal egy kicsit, négy-öt pólót biztosan teleizzad. De számomra ez a stílus az, ami a Szívek szállodáját működteti."

A pergő párbeszédek, a sok belső felvétel, a kevés vágás, a Lauren Graham által játszott karakter liberális kirohanásai sok nézőben felvetették a kérdést, hogy nem áll-e valamilyen formában a sorozat mögött Az elnök emberei ötletgazdája, Aaron Sorkin. Ez ügyben még elemző cikkek is napvilágot láttak, mondván az Amy Sherman-Palladino név valójában Aaron Sorkin írói álneve. A feltételezésnek azonban ellentmondani látszik, hogy az írónőt nem egy adatbázis önálló személyiségként könyveli el, sőt képek is jelentek meg róla egyedül és férje társaságában (igaz: ezek előállítása a huszonegyedik században már nem okozhat gondot). Mindez azonban egyáltalán nem zavarja a rajongókat abban, hogy immár a hatodik évadot nézzék végig az Egyesült Államokban a Szívek szállodájából. A sorozat nem csupán azért vonzó szórakozás, mert kedvesen idealizált, erőszakmentes világa egyszerre ülteti le három generációt a tévé elé, hanem azért is, mert végre olyan különböző korcsoportokhoz tartozó csinos lányokat vonultat fel, akik bár rengeteg kávét fogyasztanak, nincs szívritmus-zavaruk; és a határtalan mennyiségű pizza, fagyi, sült krumpli és hamburger elfogyasztása sem okoz náluk szív- és érrendszeri betegségeket, sőt, egy dekát sem híznak tőlük.

A cikk - Hungler Tímea írása - a VOX mozimagazin februári számában olvasható