Az oroszok leigázzák Amerikát

Mióta Alekszej Balabanov 1997-ben a Testvérrel nagykorúsította az orosz filmipart és meghonosította a kultuszfilmet mint olyat, sorra jönnek a horribilis közönséget vonzó, egyúttal színvonalas művek. Na jó, az egyre-másra enyhe túlzás, de tény: minden évben bemutatnak valamit, amire - ahogyan a lényeglátó kritikus írta Pjotr Buszlov 2003-as Bumerjéről - egyformán kíváncsi az egyetemi professzor és a külvárosi autószerelő. A rendszer nem működhetne rengeteg pénz nélkül, ám a források - innen úgy tűnik - előkerülnek, ha van remény, hogy megtérül a befektetés.

Itten ebből a reneszánszból konkrétan nem látunk semmit, a rendszerváltás óta nem sikk orosz filmmel próbálkozni Magyarországon, egy kézen meg lehet számolni, hányat hoztak be a hihetetlenül bőséges termésből. Többnyire megbuktak azok is. Egy futott úgy-ahogy, az is csak azért, mert Nyugat-Európában és az USA-ban ráharaptak. Csakhogy Timur Bekmambetov Éjszakai őrsége (Nocsnoj dozor) messze nem a legizgalmasabb és legletisztultabb film az elmúlt évekből.

Igaz, a művészfilmesek egy-két művészfilmje elkerül hozzánk - ha máshova nem, a Duna Tv-be vagy az Örökmozgó többé-kevésbé érdektelen filmheteire; most is tart épp egy ilyen -, tudhatni, mit művel Kira Muratova, Alekszej German vagy Alekszandr Szokurov, de ők sosem voltak a fősodorban, és végképp messzire kerültek tőle. Más pályán fociznak.

Kulcsfigurák

A sikertörténet kulcsfigurája Alekszej Balabanov - és három filmjének állandó főszereplője, a 2002 őszén egy oszétiai gleccseromláskor elhunyt ifjabb Szergej Bodrov -, aki a már hivatkozott Testvérre 2000-ben a Testvér 2-vel, majd 2003-ban a Háborúval tromfolt, és tízmilliós publikumot terelt a vetítőtermekbe mindegyikkel. Erről a három filmről írtunk már, egy Európa-filmhéten - Bodrov halála alkalmából -bemutatták mindegyiket, de mentek az Örökmozgóban és a Duna Tv-ben is.

Az ezredforduló óta eltelt fél évtizedben akadt sok más is. A két részt megért Antikiller - amelynek főszerepét az Éjjeli őrségből ismert Szergej Kucenko játssza, s amelyet Jegor Mihalkov-Koncsalovszkij, Andrej Koncsalovszkij fia rendezett -, vagy a Piszkos tizenkettő rideg parafrázisa, a Szvolocsi (Kölykök - jobb híján, minthogy ebbe az egy szóba azt sűríti az orosz nyelv, hogy mocskos gazember kölykök), és ott a Nappali őrség is.

Nemrég dévédéken megkaptam az utóbbi három-négy év termésének legjavát. Nagyjából húsz filmet - az előbb említetteket is beleértve -, amelyek közül legalább háromról muszáj írni. Mindegyiken látszik, hogy az oroszok technikailag hozzák Hollywood nívóját, dramaturgiában dettó, a színészeik mindig is többet tudtak, és még ott van ráadásnak, amit jobb híján szláv melankóliának szokás nevezni. Plusz valami frissesség, és sehol semmi izzadságszag.

A 9. század

Az oroszoknak másfél évtizedig tartott, amíg valaki mozgóképpen is megpróbált - úgymond - szembenézni a kollektív görccsel, amelyet az afganisztáni háború okozott. Érdekes: íródtak könyvek, zajlott tényfeltárás, de nem mozizott a témában senki. Pedig Afganisztán az az oroszoknak, ami Vietnam az amerikaiaknak, körülbelül akkora arccal mentek oda, ugyanúgy szívtak ott, és ugyanolyan nyiszletten jöttek el onnét. Talán több is: a 80-as években sokan gondolták, hogy tényleg nemzetközi kötelezettséget teljesítenek a hegyek közt a tinédzserek.

Fjodor Bondarcsuk, a sokszorosan díjazott szovjet filmrendező, Szergej Bondarcsuk fia 9 millió dollárból készíthette el 2005-ben a 9. század (9-ja rota) című filmet - ezzel debütált a pályán -, amely horribilis büdzséjének hála látványos lett, és ütős nagyon. (Egyetlen repülőgép-balesetre 450 ezer dollárt költöttek.) És visszahozta a pénzt simán. Nem sorolom az adatokat, csak a legfrissebbet mondom: ősszel adták ki Oroszországban a hivatalos dvd-t, és egy hónap alatt másfél millió példány fogyott belőle. Mindez a legfejlettebb kalózkultúra országában.

Based on a true story, a 345-ös légidesszant ezred 9. századát a szovjet invázió kezdetén az elsők között dobták át Afganisztánba, és ott maradt végig. A sorkatonák cserélődtek, nemcsak azért, mert hullottak, hanem azért is, mert akkoriban két évet kellett kihúzniuk a 18-20 éves kölyköknek egyenruhában.

Tucatnyi katona történetét mondja el a film - akiket szerencsére nem harmincéves férfiak játszanak. Minden a bevonulás napján kezdődik, a visszatéréskor végződik, ami közben van, az látvány, vér, veríték, halál. A fiúk fiatalok, a hegyek gyönyörűek, a dusmánok szemetek, a sors kegyetlen, a dramaturgia perfekt. Nem érzelgős pacifista izé ez, hanem hatásosra formált háborús mozi, amelynek végén persze el lehet érzékenyülni. Működik.

Zsmurki

Alekszej Balabanov nem ment nyugdíjba sikerei csúcsán, hanem olyan filmet készített, amilyet még sohasem. A két Testvér és a Háború közül humor jószerével csak a közbülsőben volt. Miközben a Bodrov-játszotta Danyila Bagrov, a gyerekarcú russian hero leigázta Amerikát, lehetett nevetni is, de nem ez volt a lényeg, hanem az igazság. Meg az ideológia: miszerint az oroszok nem rosszabbak és pláne nem gyengébbek, mint az amerikaiak. Hanem.

A 2005-ös Zsmurkiban (Bújócska, Szembekötősdi, Csikicsuki, Ipiapacs, tessék választani) viszont a röhögés visz mindent. Valamint a sztárparádé. Alekszej Panyintól Szergej Makoveckijen, Kirill Pirogovon és Viktor Szuhorukovon - a rendező kedvenc színészein - át Nyikita Mihalkovig, aki rég komédiázhatott utoljára akkorát, mint a nagy pofájú ősgengszter szerepében.

Balabanov azt gondolhatta, ő is tud Tarantino- vagy Guy Ritchie-fimet készíteni - és tud. Ehhez a 90-es évek elejei orosz vidék - a tőke kezdeti felhalmozásának időszaka - adta a hátteret. A mese egy ide-oda vándorló aktatáska és annak tartalma körül bonyolódik, amelyet két közrendű banditának kell eljuttatnia innen oda - és sokan mások is szeretnék magukénak tudni. Hol felváltva, hol egyszerre üt a verbális humor és a helyzetkomikum, frenetikusak a párbeszédek és a monológok, eredeti a tanulság. Egyebek közt megtudjuk, hogy aki lila zakóban jár, abból nem lesz parlamenti képviselő.

Az első Testvérben Balabanov olyan rusnyának mutatta Pétervárt, amilyennek azt az egyébként gyönyörű várost nemigen látta korábban senki. A Zsmurkiban Nyizsnyij Novgorod ilyen - bár nem kizárt, hogy ex-Gorkij eleve nem szép. Szóval, képileg is rendben van a film. Olyan, hogy alig van vége, az embörnek kedve támad újranézni máris. Mint a Pulp Fictiont anno.

Bumer

Pjotr Buszlov 2003-as Bumerje nagyjából akkora dobás, mint a már többször hivatkozott Testvér volt. A Bumer a BMW az orosz szlengben - a Mersz alatt meg Mercedest kell érteni, ki gondolta volna -, és egy frissen lopott, finom hangú 750-es a történet főszereplője. És négy fiatal, középkategóriás bandita, akik közül az egyik véletlenül nekiszalad néhány nála erősebbnek, aminek súlyos következményei lesznek.

Rokonszenves antihőseinknek menekülniük kell Moszkvából, amiből klasszikus road movie kerekedik, sok nyomasztó helyszínnel, acélosan kék-fekete képekkel, feszes stílusban, zseniális soundtrackkel. (Amelyet jórészt Szergej Snurov szerzett, aki 2006 nyarán koncertezett a Szigeten a Leningráddal.) Buszlov úgy suspense-el, mintha Hitchcock legjobb szláv tanítványa lenne, szorítja a gyomrot a feszültség. Kőkemény kultfilm ez, amely ügyesen elkerül minden lehetséges buktatót, nincs nyafogás, nincs hatásvadászat, csak hatás, és happy end sincs.

Ezt nem én találtam ki: az Antikillerben olyanok a gengszterek, amilyennek ők szeretnék látni magukat, és a mozinézők őket, a Bumerben meg olyanok, amilyenek az úgynevezett valóságban. Ahogyan a Testvérnek vagy az Antikillernek, úgy a Bumernek is el kellett készíteni a folytatását. Sajnos. A Bumer 2 - amely a négyes fogat egy (két) tagjának további életét és munkásságát énekelte meg; harmadik rész nem lesz - érzelgős, szentimentális, ostoba giccs. Tragikusan gyenge.

Ebből is látszik, az oroszok sem csak remekműveket készítenek. Ellenben amint bizonygatni próbáltam hosszasan, egészen jókat is. Vörös fark: nem lenne hülyeség egyiket-másikat bemutatni a magyar popkornzabálóknak.