Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!A Fövenyóra egyrészről egy vajdasági zsidó közösség második világháborús megpróbáltatásainak filmje. A tisztes, polgári család a megaláztatások és a jogfosztás során széthullik, az apa alkoholizmusba és neurózisba sodródik, majd örökre eltűnik hozzátartozói elől. Egy párhuzamos szálon a költővé lett fiú apja nyomait keresi, miközben a háttérben feltűnik a hetvenes évek értelmiségi világa, ahol mindenki dohányzik és a házibulikon közös performansszal szórakoztatja magát.
Ez azonban csak a felszín. A Fövenyóra valójában a magyar film állapotáról szól. Hiába készült a neves író, Danilo Kis műveiből, hiába az eredeti helyszínek és a többnyire jó színészek: a produkció elbukik a gyengén megírt forgatókönyvön. A történet zilált, széteső, esetleges, és mint a legtöbb magyar filmnél, itt sem írtak átgondolt befejezést.
Az egészet mégis mentik a mértéktartóan fotografált, klasszikus stílusú képek. A film alatt elégedetten gondoltam arra, milyen jó, hogy ennyi remek magyar operatőr van a placcon, de a végén kiderült, hogy ezúttal is Pohárnok Gergely állt a kamera mögött.
Nem a filmes bravúrok, a szenzáció, hanem furcsamód a puritán hangvétel és a legegyszerűbb interjúforma adja Fonyó Gergely dokumentumfilmjének erejét. Pontosabban az, hogy a film minden résztvevője, a rendező, a forgatókönyvírók (Ocskay Rudolf, dr. Kollarik Tamás) és az operatőrök (Kiss Sándor, Gyulai Bence Márton) is tudják: a történettel akkor tesznek jót, ha a háttérben maradnak. Ha hagyják működni a tényeket.
Az egymást váltó interjúalanyok visszaemlékezéseiből ugyanis így domborodhat ki a második világháború százados, Ocskay László tetteinek ereje és lehetetlensége.
Egyszerű lenne a pesti gimnáziumban 2500 zsidót megmentő tiszt történetét a magyar Schindler listájának nevezni, hiszen a hasonlóság feltűnő. Ocskay fedőtevékenységet kreálva, egyenruha-javító üzem működése ürügyén mentett meg a haláltól sok száz zsidó családot. Hol SS-tisztekkel mulatott, hol nyilasokkal kiabált, hol hivatalokban kilincselt, hogy üzemét különösen fontos hadilétesítményként könyveljék el.
Mégsem szívesen schindlerezünk, mégpedig azért nem, mert az Elfelejtett hős nélkülözi a patetikus felhangokat. A tényeket ismerjük csak meg, és ezek elgondolkodtatóbbak még a nagytotálban mutatott párás szempároknál is. Kiderül például, hogy az Amerikában és Izraelben is elismert hősre itthon csak egy magánkezdeményezésre állított kis márványtábla emlékeztet. Ocskay hivatalosan még nem került be a magyar történelembe.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
