'Időnként kicsúszik belőlem valami'

Amikor A három testőr Afrikábant forgatta, megjegyezte, hogy A tizennégy karátos autót is filmre vinné.

A tizennégy karátos autónak kész a forgatókönyve. Amikor Marcello Mastroiannival együtt forgattunk, és összebarátkoztunk, lefordíttattam neki. El volt tőle ragadtatva. Marcellóból remek Vanek úr lehetett volna. De az az igazság, hogy nem merek belevágni - ez egy nagyköltségvetésű film volna, és engem csak addig érdekelt a szakma, amíg ráfizetni lehetett. Én magam rendeztem, írtam, játszottam, a filmem producere voltam. Amikor összegyűlt annyi, amiből már nagyon szorosan, odafigyelve meg lehetett csinálni a mozit, akkor belefogtam.

Mostanra viszont, amikor több milliárd forint van a filmgyártásra, ez egy vonzó szakma lett. Új producerek léptek színre, nagy a tülekedés. Úgy érzem, megharcoltam a magamét, és elfáradtam ahhoz, hogy mindent én csináljak. Nem mondanék nemet, ha valaki azzal hívna föl: "Ön lesz a filmrendező, kiválaszthatja a munkatársait, a színészeit, én pedig állom a dolog anyagi részét. A kocsi a ház előtt áll majd reggel fél hétkor, és megyünk forgatni". Ezt bevállalnám, hisz mindig ez volt a vágyam, vagyis hogy ne kelljen nyolcfelé szakadni.

Ennyire kimerítette A három testőr Afrikában?

Az volt az érzésem, hogy nem sikerült igazán. Erre a múltkor azzal hívtak fel a Duna Televíziótól, hogy le akarják adni a filmet. "Azzal én megbuktam, évekig szégyelltem magam miatta a közönség előtt. Az év legnézettebb magyar filmje lett ,de hát az nem nekem szólt, hanem Rejtőnek" - mondtam. "Nézze meg újra!" - erősködtek. Megnéztem, és rájöttem, hogy nem is olyan rossz: tisztességes színészvezetéssel, korrekt módon levezényelt munka. Úgyhogy beleegyeztem a televíziós vetítésbe. (1997-ben megkapta a Moziüzemeltetők díját a legnagyobb közönséget vonzó filmért, a szerk.)

A tizennégy karátos autóban ki lenne Gorcsev?

A mai fiatalokat már nem ismerem annyira. Ezelőtt harminc évvel remekül ki lehetett volna osztani a szerepeket. Darvas Iván Csülöktől kezdve Gorcseven át mindent el tudott volna játszani, Bánhidy László utánozhatatlan Potrien őrmester, Rajz Jancsi bácsi pedig olyan Piszkos Fred lett volna, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Vanek úrnak mindig Csákányi Lászlót képzeltem el, a tökéletes Gorcsev Ivánnak meg a fiatal Belmondót.

Igen, az lett volna. Ha filmről van szó, akkor én már köszönöm, jól vagyok: van még ambícióm, de harcolni már nincs kedvem. Én még a legnagyobbakkal dolgozhattam együtt. Simó Sándort például az egyik legnagyobb filmesnek és embernek tartottam - szörnyű, hogy ilyen hamar elment. Ő volt az egyetlen azok közül, akik a Filmgyárban nyüzsögtek, aki ezt az egészet hivatásszerűen űzte, és nem a saját zsebével törődött. Közben komoly kenyérgondjai voltak. Vagy Szász Péter. Róla alig beszélnek, pedig ő a magyar filmgyártás zsenije volt. Keleti Márton nélküle félkarú óriás lett volna. Keleti volt egyébként az az ember, aki nagyszerűen tudott csapatot szervezni, maga köré gyűjteni a tehetséges embereket. És Fábry. Ő olyan fantasztikus pedagógus és nagyformátumú rendező volt, akivel nagyon nehéz lett volna rosszban lenni.

És Máriássy Félix?

Az első mesteremnek tekintem, személyesen választott ki engem. Nagyon elegáns embernek ismertem meg, bárónak becézték, állítólag az is volt régen. Hosszú amerikai cigarettát szívott csöndesen, hosszan tudott egy irányba nézni, ettől az embernek az az érzése támadt, hogy gondol valamire. Nagyon kevés embert hívott úrfinak. Engem a forgatás negyedik napján már így szólított. Szabó Pista? Sajnos csupán egyetlen filmjében, az Álmodozások korában játszottam. Makk is zseniális pali, csakúgy, mint Ranódy Laci bácsi volt. Mindenkitől lehetett valamit tanulni.

Még mielőtt elkészült a Hyppolit-feldolgozás, azt nyilatkozta, hogy érdemesnek tartaná ismét megfilmesíteni.

Sajnos mondtam ilyet, ami aztán megjelent a sajtóban, és noha nem tudom, hogy ennek hatására, vagy ettől függetlenül döntött úgy Kabay Barna, hogy megrendezi a filmet, de tény, hogy megvalósult, és nem lett igazán jó. Előzőleg utána érdeklődtem, hogy ki a Hyppolit jogutódja: akkori kutatásaink szerint nem volt ilyen személy. Aztán kiderült, hogy van jogutód, és Kabayék tőle vették meg a jogokat, én pedig ott álltam egy kilencven százalékban kész forgatókönyvvel, leforrázva. Nem akarok álszerény lenni, szerintem az én verzióm jobb lett volna, mert az elkészült mozi bizony úgy lett "maira hangolva", hogy kiveszett belőle az eredeti bája, ereje, és az egész felszínes viccelődésbe csapott át.

Ön egyértelműen közönségfilm-párti.

Ma mindenki hangoztatja, hogy így közönségfilm, úgy közönségfilm, én ezt már negyven éve kimondtam. Meg is vívtam a magam harcát ezzel kapcsolatban. Amikor annak idején nekikezdtem A Pogány Madonnának, iszonyatos falakba ütköztem. Először is: a gyilkos nem lehetett magyar állampolgár, azzal az indokkal, hogy egy szocialista hazafi nem ilyen. Viszont külföldi sem lehetett a nyelvi akadályok miatt. Ezért találtuk ki, hogy egy külföldre szakadt hazánkfia legyen a tettes. A forgatókönyvet úgy állítottuk össze, hogy benne legyen a mendemonda, miszerint a rómaiak megtalálták itt Démétér istenasszony szobrát, amit Madonna-arca miatt Pogány Madonnának neveztek el. Ez mind onnan jött, hogy lent élek a Balatonon, és hallom ezeket a történeteket.

Az akkori vezetés tehát nem támogatta a filmtervet.

A közönség viszont önfeledten szórakozott a moziban, amikor a vásznon a rendőr nem a szolgálati szabályzatnak megfelelően jelentett, hanem, hogy "Doktor, Csöpi" satöbbi. Füreden a forgatás első két hetében nem működött együtt velünk a rendőrség. Az más dolog, hogy egyszer csak már négy-öt rendőrautó zárta az utat számunkra. Kérdeztem, mire fel ez a nagy együttműködés? "Kiküldött minket a kapitány." "És neki ki szólt?" "A megyei kapitány." "És neki mitől lágyult meg a szíve?" "Hát XY belügyminisztériumi elvtárstól." Annak meg húsz rongytól változott meg a véleménye, mert a gyártásvezető felkérte tanácsadónak a filmhez. Ő elolvasta a könyvet, rájött, hogy a sztori nem a rendőrség ellen szól.

Az ön főszereplésével-rendezésében készült filmeket egyenként egymillióan látták, ami ma elképzelhetetlen egy magyar filmnél.

A kritika azonban azzal az indokkal szidta őket, hogy a közönség alantas ösztöneit szolgáljuk ki, holott mindig vigyáztam arra, hogy tisztességes színvonalat tartsunk. Persze, a pénzt mindig nehezen tudtuk összeszedni. Ezzel szemben néhány agyontámogatott filmet alig ezerkétszázan néztek meg. Az a sok mai producer még sehol sem volt, amikor én már privát szponzorokat szereztem az Elvarázsolt dollárhoz. Ezeket külföldre is megvették. A németek, a franciák, a spanyolok, az olaszok mind vetítették a televízióban, a szocialista országok pedig mozis forgalmazásra vásárolták meg a filmjeimet. Szovjetunióban a Hamis a baba bemutatása évében a leglátogatottabb külföldi film lett.

Honnan jött az ötlet, hogy Piedone-szerű filmeket kellene csinálni?

Tulajdonképp logikus volt az addig látott Bud Spencer-filmek tükrében. Egy krimit forgattam éppen, aminek a forgatókönyvét egy filmgyári gyártásvezető írta, maga az alapanyag pedig nem volt túl nagy szám. Megjegyeztem a rendezőnek: ilyet én is tudok írni. "Akkor írj!" - jött a válasz. Így álltam neki A Pogány Madonnának. Nagyon szerettem volna Tihany, a Balaton szépségét továbbadni valahogy. Zeneszerzőnek kéznél volt az öcsém, Frenreisz Károly - ő megcsinálta a zenéket. A pofonhangokat pedig külföldről lestük el: a feleségem épp kint dolgozott Münchenben a Bavaria filmgyárban. Velementünk, hogy körbenézzünk. Kiderült, hogy egy száznyolcvan kilós disznót vágnak ketté, felfüggesztenek és azt pofozzák. A hangmérnök adott rá egy kis visszhangot, remekül szólt. Ma már persze nem így van. Otthon elmondtam a módszert, másnap hallom, hogy furcsa, meglehetősen gyenge pofonhangok szűrődnek ki a hangstúdióból. Hát a munkatársak egy hatvankilós disznót vágtak ketté, azt püfölték.

Még mindig úgy érzi magát, mint Wendriner Aladár, Rejtő artista és ragadozó oroszlánja, aki bent a a rácsait feszegeti, ha kint van, visszakívánkozna?

Igen, de csak azért, mert akkoriban nem folyt ilyen iszonyatos küzdelem, hogy pénzhez jusson egy produkció.

Többször nyilatkozta, hogy nem tartja magát művésznek, sem olyan embernek, aki "csak" színészként tudja magát elképzelni. Miért?

Szerintem ez természetes. Már az is bonyolult kérdés, hogy ki a művész. A bátyám, Latinovits Zoltán művész volt, ez biztos - én nem tartom magam hozzá foghatónak. Időnként kicsúszik belőlem valami, ám attól még nem vagyok művész. Ezt nem álszerénységből mondom, hanem komolyan gondolom, mint ahogy azt is, hogy nagyon kevés embert tartok ma Magyarországon művésznek. Ezalatt azt értem: ez a nagy "művész urazás" módfelett devalválja az egészet. És hogy mást is el tudnék képzelni ehelyett? Kétségtelenül szeretem összefogni, vezetni a csapatot. De ezt az élet más területén is szívesen teszem. Ha ide rendelt a sors, akkor most már itt maradok. Egy kicsit talán visszahúzódóbb lettem, de időnként azért megrázom magam, mert fizikailag még bírom - teniszben például csúcsformában vagyok.

A teljes interjú - Orosz Dénes írása - a VOX mozimagazin júliusi számában olvasható