Nem lankad a Magnum ereje

Dicsőség zászlaja

A film James Bradley (és Ron Powers) azonos című könyve alapján készült, amelyben emberi sorsokon keresztül bontakozik ki a második világháború talán legismertebbé vált amerikai sajtófotójának háttértörténete. A képen hat katona állít fel egy amerikai zászlót Ivo Dzsima szigetén. Köztük van John "Doc" Bradley felcser, az író édesapja. A kép napvilágra kerülése után a katonákat, egészen pontosan a három túlélőt, Bradleyt, Ira Hayest és Rene Gagnont hazavezényelték a szigetről, és hősökként hurcolták végig az országon. Clint Eastwood saját bevallása szerint abba szeretett bele igazán, hogy a könyv nem egy klasszikus értelemben vett háborús történet, sokkal inkább azoknak a szinte alig huszonéves fiúknak a portréja, akik a háborús frontvonalból kiemelve lettek vonakodó részesei a háborús propagandának.

Eastwood már 2000-ben, szinte rögtön a könyv megjelenése után le akarta foglalni a megfilmesítési jogokat, ám Steven Spielberg megelőzte, sőt, néhány hónappal később William Broyles Jr.-t meg is bízta a forgatókönyv elkészítésével. Spielberg bosszúságára az eredmény nem volt túl meggyőző, így aztán évekig a polcon porosodott. A két rendező 2004-ben, az Oscar-gála után találkozott, és a filmnek attól kezdve már volt egy rendezője, két producere és egy zeneszerzője is, hiszen Eastwood most is maga gondoskodott a melódiákról.

A forgatókönyvet Paul Haggis (Millió dolláros bébi, Ütközések) vette kézbe. Az eredeti változatot átalakítva (így szerepelhet a stáblistán Broyles neve is) látott neki a munkának, ami igencsak nehéznek bizonyult. A könyv szerkezete leginkább egy detektívtörténethez hasonlít, amelyben James Bradley nyomozóként kutatja apja múltját, a végeredmény pedig egy igencsak terjedelmes, történelmi adatokkal és visszaemlékezésekkel zsúfolt kötet lett. Ám Haggis és Eastwood egyetértettek abban, hogy sem a csata, sem a fiatal katonák életének háború alatti és utáni alakulása nem maradhat ki filmből. Hosszas viták és többszöri átírás után végül így született meg a - később többször kritizált - visszaemlékezésekkel teletűzdelt szerkezet, amiben a különböző idősíkok között ugrál a cselekmény.

Az egyik főszerepet eredetileg Jared Letónak ajánlották fel, ám ő inkább zenekarával ment turnézni, így végül Ryan Phillippe lett John "Doc" Bradley. A többi szerepre próbáltak még nála is jóval fiatalabb színészeket találni, hiszen az Ivo Dzsimán partraszálló katonák átlagéletkora tizenkilenc év volt, kivéve néhány magas rangú tisztet. A filmbeli szakasz legidősebb tagját, a mindössze huszonhat éves Mike Stranket a tengerészgyalogosok csak "Az Öreg"-ként emlegették. A figurát életre keltő Barry Pepper egyébként már gyakorlott partraszálló, a Ryan közlegény megmentésében Daniel Jackson szerepében rohamozott. (Így különösen ironikus, amikor a filmben felettese felajánlja neki, hogy kimaradhat a közelharcból "Átmentél már ezen!" felkiáltással.) A viszonylag ismeretlen, fiatal arcok Eastwood szerint egyébként is megkönnyítik a nézők számára, hogy elfogadják a karaktereket. Ráadásul, mivel a forgatókönyv szinte minden mozzanata valóságos, nagyon igyekezett a katonákhoz minél hasonlóbb színészeket találni. Például Ira Hayes - akinek a történetét fehér bőrű színészekkel már megfilmesítették - alakját nem véletlenül bízta a valóságban is indián származású Adam Beachre.

Bár Eastwood mindenben a valóság pontos lemásolására törekedett, az eredeti helyszín elérhetetlennek bizonyult. Készült ugyan néhány felvétel a sziget különböző pontjain, viszont a japán kormány minden pirotechnikai és egyéb trükk használatát megtiltotta. (Ivo Dzsima nagy része a civilek elől elzárt, kegyeleti hely, ahová csak a kormány engedélyével lehet belépni.) A stáb végül Izlandon talált rá egy hasonlóan fekete talajú partszakaszra. A partraszállást és a Suribachi-hegyért folytatott küzdelmet - amelyben több mint hétszáz statiszta vett részt - egy vulkanikus félszigeten forgatták, Rejkjavíktól délnyugatra. A speciális effektusokért felelős Stephen Riley profizmusa tökéletesen kiegészítette Tom Stern operatőri munkáját, így a pontosan kidolgozott és igen megrázóra sikerült harcjelenetek sem hagytak kívánnivalót maguk után. Ha mégis, azt később számítógépen tökéletesre csiszolták.

Levelek Ivo Dzsimáról

Az Ivo Dzsima-i csata kimenetele nem volt kérdéses, ám az amerikai vezérkar által tervezett öt nap helyett több mint harminc napig tartott. Ebben a legnagyobb érdeme - legalábbis japán szempontból - kétségtelenül Tadamichi Kuribayashi tábornoknak volt. Kuribayashi évekig élt követként az Egyesült Államokban, és határozottan Amerika-barát érzelmeit egyáltalán nem rejtette véka alá. Ám amikor rábízták a sziget védelmét, egy percig sem habozott, és kihasználta az ellenfél katonai stratégiáiban való jártasságát. Hónapokkal az invázió előtt bejárta Ivo Dzsimát, az ő parancsára készült a többmérföldnyi alagútrendszer és az a több ezer üreg, amelyekből katonái meglepően sokáig tartották sakkban a támadókat.

Tulajdonképpen ez a személyiség ragadta meg Eastwood figyelmét, miközben az első filmen dolgozott. Kutatásai során jutott el hozzá Japánból a Kuribayashi leveleit tartalmazó könyv. A levelek nem csak a háború alatt íródtak, sokat még a húszas-harmincas években küldött haza családjához, a leírtak alapján pedig tökéletesen meg lehetett rajzolni a tábornok portréját, amely mellé már csak a történetet kellett megírni. A forgatókönyvet Iris Yamashita jegyzi, bár a munkába besegített a filmben executive producerként közreműködő Paul Haggis is. Annak ellenére, hogy japán oldalon gyakorlatilag már nem találtak túlélőket (huszonkétezer japán katonából eleve párszázan menekültek csak meg), több tucat, a sziget védelménél életét vesztő fiatal újonc leveléből is dolgozhattak. Ezek a levelek vezettek el a katonák egyéni történeteihez. A cselekmény, bár a film szerkezete kétségtelenül egyszerűbb és letisztultabb, mint A dicsőség zászlajáé, hasonlóan ugrál az időben. Volt olyan kritikus, aki egyenesen a Lost című sorozathoz hasonlította a forgatókönyvet, ahol az egyes szereplőkkel egy krízishelyzet közepén találkozik a néző, majd később, múltbeli emlékeiből ismeri meg őket igazán.

A Levelek Ivo Dzsimáról - melynek egyik producere szintén Spielberg volt - az első rész költségvetésének a negyedéből született, gyakorlatilag végig japán nyelven, mindössze harminckét forgatási nap alatt. A stáb - amely ismét csak néhány felvételt készíthetett a harcok eredeti helyszínén - ezúttal kaliforniai partokon, Bakersfield és Barstow mellett dolgozott, a képeket pedig digitális technikával tették tökéletesen élethűvé. Az eredetileg Red Sun, Black Sand címen futó filmben Eastwood készakarva használt kevés színészt és statisztát, hogy ezzel is hangsúlyozza a japánok emberhátrányát, ismert nevet pedig mindössze egyet lehet felismerni a színészek listáján: ő az Oscar-jelölt Ken Watanabe, aki ugyan eredetileg nem akarta elvállalni a felkérést, de végül tökéletes választásnak bizonyult Kuribayashi szerepére. Bár a Levelek Ivo Dzsimáról gyakorlatilag A dicsőség zászlaja tükörképe, a színészek közül senki nem jelenik meg az ellenkező filmben. Az egyetlen karakter, aki mindkét moziban feltűnik, az a lángszórós figura, aki fegyverével az egyik bunkerre ront.

A képi világ, ha lehet, még fekete-fehérebbre sikerült Tom Sternnek. Az azóta elhunyt Henry Bumstead és James J. Murakami látványtervező párosa pedig tökéletesen alkotta meg az alagutak, barlangok és a nem csak színében sötét part halálos atmoszféráját. Színeket csak a szinte a vászonra fröccsenő vér erőszakos vöröse, a torkolattűz és a visszaemlékezések adnak. Az ollót Eastwood ezúttal is Joel Cox kezébe adta, aki Gary D. Roachcsal dolgozott együtt, ám a zeneszerzést saját maga helyett fiára, Kyle-ra és Michael Stevensre bízta.

Sok vita volt azzal kapcsolatban, hogy a két film mennyi idővel kövesse egymást a mozikban, bár abban mindenki egyetértett, hogy a Levelek Ivo Dzsimáról először Japánban debütáljon. Az Államokban eredetileg február kilencedikén akarták bemutatni, mivel a stúdió úgy gondolta, érdemes megvárni a film japán fogadtatását, ráadásul az Oscar-kampányban kizárólag A dicsőség zászlajára akartak összpontosítani. Ami viszont közel sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, sem a bevételi oldalon (a nagyjából nyolcvanmillió dolláros költségvetésű film eddig alig negyvenmillió dollár bevételt produkált), sem a kritikai véleményeket tekintve. A Levelek Ivo Dzsimáról viszont már a november tizenötödikei, tokiói világpremieren hangos siker lett, a december kilencedikei országos bemutató óta pedig gyakorlatilag csak a távol-keleti pénztárakból majdnem behozta a befektetett dollármilliókat. A stúdió taktikát váltott, és a filmet december huszadikán mégis bemutatták az Egyesült Államokban, igaz, csak három városban: Los Angelesben, New Yorkban és San Franciscóban, még épp időben ahhoz, hogy a kritikusokat és a különböző filmes szervezetek tagjait meggyőzve begyűjthesse az esetleges jelöléseket. Ez igencsak bölcs lépésnek bizonyult, hiszen a Levelek Ivo Dzsimáról négy Oscar-jelölést és hat különböző díjat kapott, köztük a Legjobb külföldi filmnek járó Arany Glóbuszt.

A háborús filmek nagy veteránja ezúttal mindenképpen filmtörténelmet írt. Saját hazafiasságának korlátait túllépve hozta létre "életművének eddigi legnagyobb és legdrágább vállalkozását", amely két alkotást a díjakon kívül nem érdemes különválasztani. Nézőként semmiképp. Magyarországon először a Levelek Ivo Dzsimáról kerül a mozikba, két héttel utána követi A dicsőség zászlaja.

A cikk - Bodnár Hajni írása - a VOX mozimagazin márciusi számában olvasható