Pucér seggű kormányzó fémvázon

Időről időre elkerülhetetlenül szembe kell nézni azzal a popkulturális zsákutcával, aminek kezdete nálunk hozzávetőleg Fenyő Miki brékrohamával esett egybe. Önostorozós vallomásokkal tarkított boroskólázás, zsíros-kenyerezés és Edda-éneklés helyett görbe estéken DJ Yoda Dallasz- és A-csoport-főcímfeldolgozásai mellett jó szolgálatot tehet a Terminátor első részének duplalemezes dvd-je.

Elég kult ahhoz, hogy az ember emelt fővel viselje a 80-as évek iránti hámsejtpixelizáló nosztalgiázás fájdalmát.

Analóg villámok a festett égbolton

A lehetőségekhez mérten felújított képminőség a piacon fellelhető legjobb. Az anamorfikusan szélesvásznú verzió skizoid érzelemputtonyból ajándékozza vásárlóit.

A mítoszromboló jelenségek sorát a fősodorbeli akcióhoz képest szűkös, 6,5 millió dolláros költségvetésből megrendelhető régi vágású speciális effektusok vezetik: szinte kivétel nélkül kezdetlegesek, mint a tejbegrízgödörbe rúgott csecsemő gurgulázása. A jótékonyan szétkenődő, agyonmásolt vhs-kópiákon messze nem volt ennyire plasztik Schwarzenegger feje a szemkivágós jelenetnél.

Rögtön ezután, a védjegypanoptikumi hangmintába merevedett "I'll be back" beszólásnál sem látszott, hogy napszemüvege alatt begyógyult a vörös dióda. Az élesség javulásával traktormezőként burjánoznak el a kikockázás nélkül is felfedezhető vizuális bakik, de kicsire nem adunk, szépen megférnek a logikai nehézségekkel. A hajléktalan lenyúlt nadrágjáért kollektív hajtóvadászatba kezdő tucatnyi járőr legalább annyira szerethető, mint a lézervezérelt pisztolylövésenként grimaszoló halálosztó.

A szegecses bőrdzsekik diszkrét bája

Másrészt viszont valószínűtlenül perverz élvezetet nyújt a popkultúra legsötétebb éveinek RGB-szivárványban egymásra nyomtatott prospektusa. Soha ennyire fájdalmasan nem sütött még a Tech-Noir diszkotéka fényreklámja ezelőtt. Az észak-amerikai urbánus dizájnterror esszenciája fertőző implantátumként furakszik a látóidegek közé. A sokkot másnap minimum pogózással kell ellensúlyozni, például egy árvaházi szervkereskedős musical bemutatóján.

A gyomorforgató hétköznapok elől posztapokaliptikus víziókba emigráló filmesek demagógiája ma is roppant muris. Egyik kedvenc képem a jövőből a kiégett tévékészülék bánatos lángnyelvét bámuló kormos arcú, kócos gyermeké (ami akkoriban piacvezető trend volt, gondoljunk csak a Mad Max sorozatra). Ezt később Cameronnak drága pénzen sikerült csak felülmúlnia az atomvillanásban kerítésbe kapaszkodó csontvázzal.

Mindehhez fába szorult performanszos szintifutamok festik alá az időparadoxon-végzetükbe menekülő főhősök klausztrofób pályamódosításait. Ennyire nyávogós prüntyögést talán egyedül az Apokalipszis Most elborultabb jeleneteiben mertek megengedni maguknak, itt pedig minduntalan felsivít.

Retrós extrák

Az eredeti angol hang immár 5.1-es térhatásban kavarog. Ha nem is annyira telt, mint a Gyűrűk ura, húsz év távlatából rendben van. A régi, egycsatornás szinkron mellé az MGM tojt kisujjánál többet mozdítani, ezért csak sztereóban került a lemezre a felújított magyar hang is.

Az extrákat tartalmazó második lemez menürendszere a kilencvenes lézerdiszkeket klónozza, ám ez a tartalomból mit sem von le. A technikai stáb egyórás dokumentumfilmjéből rengeteg nyalánkság derül ki. Kazalnyi fényképnél, vázlatnál és trükkfotónál hasznosabb a kivágott jelenetek gyűjteménye, ahol kiderül, hogy a második rész alapötlete (a majdani gyilkos gépeket gyártó Skynet szuperszámítógépet fejlesztő Cyberdyne Systems elpusztítása) egy erdei tisztáson fogant.

Cameron és Arnie 18 perces jópofizása közepes sztorikat melegít fel. Mekkora újítás volt Schwarzenegger "robotos" körbeszkennelése (előbb csak a szeme mozog, utána követi a fejével), milyen szar volt Schwarzinak, amikor savval locsolták a bőrkabátját, hogy kellően füstöljön, és ehhez hasonlók.

Terminátort minden háztartásba!

Bár a 90-es évek végére James Cameronnak is megtört a lendülete, az Aliens és a T2 között az első filmjének is a vitrinben a helye.