Lehel
18 °C
33 °C

Cameron a tévéből lopta a Terminátort

2011. 04. 21. 18:17
| Módosítva: 2014. 07. 10. 14:15
Kapcsolódó cikkek (1)

James Cameron, Gale Anne Hurd és William Wisher Jr. mellett van egy negyedik szülőatyja is a Terminátornak: a sci-fitörténelem legtöbbet pereskedő, Hugo-, Nebula- és Bram Stoker-díjas írója, Harlan Ellison. 1984-ben plágiumváddal perelte be az első Terminátort legyártó Hemdale stúdiót, a filmet a forgalmazó Orion Picturest, James Cameron-író rendezőt és Cameron akkori feleségét, Gale Anne Hurdöt, azzal az indokkal, hogy ő már a 60-as években is jövőből jött katonákról és elpusztíthatatlan, emberi kinézetű robotokról írt. Két ilyen történetéből Soldier és Demon with a Glass Hand címmel sorozatepizód is készült 1964-ben az Outer Limits második évadához.

A hasonlóság a két mű között nagyjából ki is merül az időutazó katonában és a halhatatlan kiborgban, Cameron viszont a legendárium szerint több olyan hibát is elkövetett, ami miatt végül Ellison jött ki győztesen az ügyből. A Starlog magazin egy interjúban megkérdezte a rendezőtől, mi inspirálta a Terminátort, Cameron pedig név szerint megemlítette példaképét: „Összegyúrtam néhány Harlan Ellison-sztorit az Outer Limits-epizódokból”.

Az újságban ugyan végül egy kozmetikázott változat jelent meg, de a szerkesztő felhívta Ellisont, és elmondta neki a Terminátor-forgatáson készült eredeti interjú szövegét. A sci-fi író ráadásul azt is nehezményezte, hogy nem hívták meg a Terminátor sajtóvetítésére, így a moziba Leonard Maltin filmkritikus asszisztenseként kellett besurrannia.

harlan450

Cameron 84-ben a stúdió ügyvédeire bízta a plágiumper elsimítását. Harlan Ellison saját bevallása szerint nem pénzt akart, csak kreditet a stáblistán a forgatókönyvírók között. A Hemdale és az Orion végül peren kívül egyezett meg az íróval, és 75 ezer dollárt, más források szerint viszont 400 ezer dollárt (erről maga Ellison sem nyilatkozott egyértelműen) adtak neki a hallgatásáért cserébe, valamint a Terminátor későbbi vhs, laser disc és dvd-változataiban egy köszönetnyilvánításban megemlítették a nevét Linda Hamilton filmvégi, viharba autózós jelenete után. Cameron később így kommentálta a kellemetlen plágiumvádat: „Harlan Ellison egy parazita, aki megcsókolhatja a seggemet!"

Egy harcos a lepusztult jövőből

harlancameron1

Vajon tényleg igaza volt Harlan Ellisonnak, vagy csak élelmesek voltak az ügyvéd barátai? Az Outer Limits-inspiráció akár igaz is lehet: a 64-es Soldier című, évadnyitó tévéepizód ugyanis egy posztapokaliptikus, kihalt tájjal indít, akárcsak 20 évvel később a Terminátor. Itt kergeti egymást két páncélos fickó, akikbe aztán belecsap a villám, és egy időviharba keveredve mindketten a 60-as évek egyik random amerikai nagyvárosában találják magukat.

harlancameron2

Ugyanígy elektromos kisülések közepette jelenik meg 1984-ben Kyle Reese is, bár nem elhanyagolandó szempont, hogy rajta nincs idétlen szemeteskuka-páncél, hanem teljesen meztelen. A két bádogharcos 50 percig kergeti egymást, a filmvégi epikus harcban pedig ugyanúgy a lángokból ugrik elő a gonosz, akárcsak a T2-ben.

Golyóálló robot, fémkézzel

A Demon with Glass Hand szintén 1964-ben, az Outer Limits második évadának ötödik részeként került képernyőre. A főszereplő egy zavartan rohangáló, öltönyös fickó (Robert Culp), aki nem emlékszik a 10 nappal korábbi eseményekre. A férfi a saját, ördögvillázó robotkezével társalogva megtudja, hogy ő a jövőbeli emberek utolsó reménysége. Elintézi a nyomában loholó, kifestett szemű fickókat, akikről kiderül: valójában egy agresszív űrbéli fajhoz, a kybanokhoz tartoznak és egy "időtükör" segítségével ugrálnak át a mi világunkba. Hősünket párszor lelövik, ekkor döbben rá, hogy valójában egy kiborg.

demonkéz450

Ellison az üvegkezű démonnal is elnyerte az amerikai forgatókönyvírók díját. Az epizód érdekessége, hogy a főhős ugyanabban a Bradbury Buildingben kommandózik, ahol 18 évvel később a Szárnyas fejvadászban Rick Deckard a Nexus 6-os replikánsokkal, Daryl Hannah-val és Rutger Hauerrel harcolt.

Ellison Vs. Star Trek

Harlan Ellison 2009-ben egy másik híres sci-fi franchise, a Star Trek jogtulajdonosaival is pereskedett, és ebből az ügyből is ő jött ki győztesen. 68-ban a The City on the Edge of Forever címmel írt időutazós Star Trek-epizódot (ezért is besöpörte egyébként az amerikai forgatókönyvírók díját), de éveken keresztül fájlalta, hogy a Paramount egy centet sem utalt neki a kultikus dimenziókaput ábrázoló diorámák és egyéb Trekkie-ereklyék bevételéből.

Az időutazós epizód egyébként hihetetlenül bárgyú. Kirk kapitány (William Shatner), Spock (Leonard Nimoy) és McCoy (DeForest Kelley) egy dimenziókapun átugorva az 1930-as évek nácibarát New Yorkjában találják magukat. Itt néhány Hanna Barbera-rajzfilmgekekbe illő poén után (hőseink ruhát lopnak egy sikátorból és megszívatnak egy gumibottal hadonászó rendőrt) Ellisonból természetesen előbújt az időutazó-történelemhamisító-fetisiszta. Kirkék egy szerelmi szál drámai elvarrásával belepiszkálnak a téridő-kontinuumba, így Amerika mégsem hidegül el Európától, a németek nem fejlesztik ki az atombombát, a világ megmenekül és mindenki mehet a dolgára.