Luca, Ottilia
2 °C
5 °C

Nincs íz, szag, látás, hallás, csak szerelem

2011.10.03. 13:02
2 hozzászólás

Amibe a társadalom belehal, attól a szerelem csak jobban él, rajzoltuk ki könnycseppeinkből a bölcsességet, majd megállapítottuk David Mackenzie új filmje után , hogy határhelyzetben a szív is nagyobbat dobban. Ha nem lehet látni, hallani, ízlelni és szagolni, akkor mi marad a másikból? Vigyázat, értelmes szerelmesfilm a Hétköznapi pár! Lehet, hogy érzelgős és giccses, de nem számít.

Ugye volt az a nem elhanyagolható történet, ami nemcsak befolyásolta a történelem menetét, hanem saját lendületet is adott neki, amikor egy Jézus nevű alakot kitettek az emberek elé, hogy végre kiderüljön, milyen az ember. Rámutattak, hogy íme, és akkor láttak egy embert megalázva, megkeserítve, megszomorítva. A Young Adam és a Hallam Foe zord szívű rendezője új, Hétköznapi pár című fimjében Pilátusként megmutatja milyen az ember: egy szemét önző dög, aki viszont nagyon tud szeretni, ha úgy hozza a sora.

A béna magyar címmel mozikba kerülő Perfect Sense-nek semmi szégyelnivalója nincsen, mivel a rövid leírásból és az előzetesből is kiderül, hogy itt bizony egy véghelyzetben kialakuló szerelmet mesél el a rendező Ewan McGregorral és Eva Greennel. Mindössze egy moziban, a Kinóban játsszák, úgyhogy már ebből sejteni lehet, hogy lesz feladata a nézőnek.

Amíg az egyik történetszálon valamilyen járvány szedi áldozatait (a járvány metaforikus, a társadalom pusztulásával érkezik), aminek eredményeképpen az emberek először a szaglásukat, majd az ízlelésüket, később a hallásukat és végül látásukat veszítik el, addig a másik szálon a szakács (Ewan McGregor) és az epidemiológus (Eva Green) egymásba csavarodik. Az egyiknek az élete a szaglás és az ízlelés, a másik meg a járvány okát keresi, úgyhogy van bajuk elég az összeomló világban.

David Mackenzie rendező ugyanis nem sajnál egy pillanatot sem azzal foglalkozni, hogy ábrázolja az emberi gyarlóságot: a világvége nála a gyászmunka fázisainak feleltethető meg, alapérzésekkel és alapérzékelésekkel dolgozik. A szaglás elvesztése előtt a saját életünk összes fájdalma a nyakunkba zuhan, a hallás elvesztése előtt dühösek leszünk, míg a látás elvesztését az elfogadás és boldogság előzi meg. Az ember persze egy dolgot gyűlöl nagyon, a bizonytalanságot, és az érzékszerveink elvesztésével mintha kihúznák a szőnyeget a lábunk alól.

A rendező sokat bíz a két színészre, egyébként nagyon helyesen. Ewan McGregor van annyira jó színész, hogy a közepes alakításai is elvisznek már egy filmet, és ebben a járványfilmben a riadt tekintetét használja. Fliegauf Benedek Wombja után újra különleges érzelmi helyzetben találja magát Eva Green, aki nagyon kellemes meglepetés volt: egyszerűen annyira hihető átlagcsaj a filmben, hogy az elhitetett átlagossága miatt húz magával. Sok jól elkapott gesztus, tekintet az övé.

A társadalmat így elpusztítani ügyes dolog, dramaturgiailag és technikailag is megoldják, néha sötétebb és szomorúbb az égbolt, néha sok a biciklire rögzített kamera és a bevágott archív az utcai randalírozásokról. Ami sok, de főleg intenzív témája miatt, az a szakács és az epidemiológus kapcsolata: az érzékelések elveszítésével újra és újra fel kell fedezniük egymást maguknak, rendületlenül meg is teszik.

Fordított teremtéstörténet ez, a társadalom mindent lerombol maga körül, mert a világ rossz, ezért vissza kell térnünk ahhoz, hogy a másikban próbáljuk felfedezni az élet értelmét- nagyjából ez lehetne a bölcs összegzése a filmnek.

Ha van a világban szerelem, az pontosan ilyen: az ember fokozatosan kapcsolja ki érzékeléseit, hogy a másikkal együtt hozzon létre egy saját világot egy saját nyelvvel. Se fény, se hang, se íz, csak két ember. Itt kezdődik a teremtéstörténet.