Olivér
0 °C
4 °C

Rambo egy szánalmas alak

2011.12.16. 15:16
31 hozzászólás

Nincs felkavaróbb történet annál, ha az embert pont az emberi lényegétől fosztják meg. Egy tálib katona fogságba esik, majd menekül: űzött vad lesz, semmi több. Az Ölésre ítélve ennek a csúnya, véres és embertelen filmre vitele. Ha lenne lelkiismeretfilm-zsáner, akkor ez egy jó példa lenne rá.

Jerzy Skolimowski Ölésre ítélve címmel csinált egy filmet egy tálib férfiról, akit az amerikai katonák elkapnak és Guantanamóra szállítanak. Fekete zsákfejek, megalázott, megkínzott rabok sora, egyiket a másiktól lehetetlen megkülönböztetni, tehetetlenek, kiszolgáltatottak. Nincs is történetük, mert az amerikai katona szempontjából nem lényeges, kik ők, és pont ezért nem fontos a filmkészítőnek sem. A Velencei Filmfesztiválon díjazták a főszereplőt és a rendezőt is, nem érdemtelenül.

Skolimowski koncepciója szerint a filmben csak menekül a főszereplője, ezt nem színezik, nem díszítik. Kevésből kell nagyon sokat elmesélnie, ami nem lehetetlen, ha ennyire erős képekben tud gondolkozni.

A fogva tartott tálib rabtársaival közúti balesetet szenved, így tud elmenekülni. A szabadulásnál a gps géphangja nagyon nyomasztóan beszél folyamatosan: wrong direction, wrong direction, ő meg csak megy bele az éjszakába, aminek se eleje, se vége.

Az első nyolc percben egészen elképesztően zaklatott és ügyes felvételekkel érkezünk el a főcímig, ahogy a Discovery Channelről ismerős módon a vadász a vadat elfogja. A rendező ebben a kulcsjelenetben választhatna, kinek a nézőpontját veszi fel: az amerikai katonákét vagy a menekülő tálibét. Ekkor még nem értettem, miért távolságtartó a rendező és a kamera, de később kiderült: nem a tálib a fontos a történetben, hanem az amerikai katona (vagyis a rendszer), aki vadászként lép fel. Az amerikai vadászról hogy máshogy beszélhetnénk a legtöbbet, ha nem a vadat kísérve: a vad teremti meg a vadászt, ahogy a vadász a vadat, egymás nélkül mit sem érnek. A film gazi kérdése az, ahogy valószínűleg az afgán háborúnak is, melyik volt előbb.

1982-ben Amerikába hazatért egy vietnami veterán, John James Rambo. Nem érezte jól magát, rendesen megszívatták, menekülnie kellett egy erdőben. Az Ölésre ítélve hasonló történet okosan elmesélve, pedig itt is rákényszerül a főszereplő, hogy öljön.

Az Ölésre ítélve egy lehetetetlen film: szó alig hallatszik benne, egy menekülés története nyolcvan percben, ami semmi megértést, elemzést, érzelmeskedést nem enged. Nincsenek súlyos gondolatok emberi jogokról, háborús etikáról, demokráciáról vagy Amerika szerepéről a háborúban. Egy tálib férfi, akit a kiváló Vincent Gallo hurcol végig a történeten meglőve, vérezve, megalázva, reménytelenül.

Hollywood sorra gyártja saját háborúiról a hol hősies, hol önmarcangoló filmeket. Az Ölésre ítélve egy mese a vadászról és a vadról. Az emberről és az állatról, és persze kultúrákról és gondolkodásmódokról. Egy egyszerű meneküléstörténetben a maga képiségével sikerült valami nagyon alapvetőt elmondani Amerikáról és a háborúhoz való viszonyáról. Amerika belefutott az iraki és az afganisztáni harcokba, elsősorban kultúrát és civilizációt próbáltak létrehozni. Amikor azt mondták, hogy a demokráciát hoztuk nektek, kedves tálibok, akkor egy alá-fölérendeltségi viszonyt alakítottak ki, amiből azóta nem keveredtek ki.

Az atmoszférateremtést találták el legjobban a filmben: hangok mindenhonnan, csendek, zajok, sötét, hó. A balesetet szenvedő kocsiban valamilyen metál megy, remek. Amikor elkapják, akkor csak a helikopter hangja hallatszik, és az a fura csengés, amikor mintha minden megszűnne.

Igazi vadász mozi ez: a természetben menekül a vérző állat, a barbár, üldözi a civilizáció. Az elállatosodás végső pontja, amikor Gallo hörögve, izgatottan ráveti magát a kismama hatalmas, anyatejtől szétfeszülő mellére, hogy kiszívja annak tartalmát. Majdnem olyan nézhetetlen nemi erőszak ez, mint Gaspar Noé Visszafordíthatatlanjában Monica Belucci megtámadása az aluljáróban.