Móric
10 °C
18 °C

Mennyire vicces rákosnak lenni?

2011.12.26. 12:55
38 hozzászólás

Elsőre fura és zavaró lehet, hogy egy rákos beteg valódi történetét már-már szórakoztatóan mesélik el a Fifti-fifti című filmben. A két Aranyglóbuszra jelölt filmbe az utolsó utáni pillanatban ugrott be a főszereplő Joseph Gordon-Levitt, de jól tette. A szív megszakad, nevetünk is.

Az olvasó valószínűleg ismer legalább egy rákost a közvetlen környezetében. Talán egyet látott már meghalni. Talán az olvasó is rákos. Ha ez így van, tudja, milyen lehetetlen és reménytelen a helyzet, amikor egy olyan valamivel kell felvenni a harcot, ami bennünk van, él és terjeszkedik. Mindannyian tudjuk, hogy viccelni sem szép vele, túl fájdalmas ahhoz. De kellenek olyan történetek, amelyek valóban mértéktartással és akár humorral mesélik el egy ember valós történetét.

A rák nem válogat, belülről őröl, semmi vicces nincs benne. Filmet csinálni belőle nem nehéz, de jó filmet, ami elmesél pár dolgot az emberről és a környezetéről, a rákot övező mechanizmusokról már annál nehezebb. A Jonathan Levine rendezte Fifti-fifti igyekszik szórakoztatóan mesélni, a műfaji megjelölés megtévesztő, nem vígjáték ez, hanem dráma, csak egy normális, ún. emberi történetbe belefér a humor, sőt anélkül nincsen. Hogy Seth Rogen a rákos havert használja, hogy csajokat szedjen fel.

A Philadelphia volt az AIDS-film, Tom Hanks szépen bezsebelte az Oscart érte. A Fifti-fifti a rák-film. Nyilván a betegségeknek megvannak a filmjeik (a Harcosok klubjában meg az önsegítő csoportok), amelyek több-kevesebb sikerrel, de mindenképpen szívbe markolóan mesélnek egy-egy ember tragédiájáról, most a forgatókönyvíró Will Reiser saját sztorijáról van szó.

Kell legyen minden betegségnek saját filmje, mert a betegségek uralkodnak rajtunk, nem mi rajtuk, akármit is próbálnak elhitetni velünk. Egyszer egy orvos rokonom azzal jött, hogy róla elneveztek egy tumort, tudja miről beszél, ekkor egy rákban elhunyt rokon temetése után voltunk.

Ahhoz képest, hogy a főszereplő, a nem túl karakteres, de nagyon tehetséges Joseph Gordon-Levitt két nappal a forgatás megkezdése előtt ugrott be James McAvoy helyett, magával ragadó volt. Adam 27 éves, van egy csaja, dolgozik, teljesen váratlanul éri (de ki vár rá?), hogy tumort találtak a szervezetében. Tipikus fehér hajú, kimért, Isten-szerű orvoshoz megy, aki alig áll vele szóba. Ő a beteg. Ahogy az anyjának is ő a beteg, sőt mindenkinek a környezetében. A beteg az nem igazi ember, az feladat, kihívás és teher. A legjobb barátja (Seth Rogen) és pszichiátere (Anna Kendrick) azok, akik máshogy kezelik. A Fifti-fifti talán legkomolyabb sikere, hogy elhiteti, a rákos is ember, akármilyen hülyén néz ki ez leírva. A rákos is érez, nevet, utál. Például fontos neki, ha megcsalják, ha gyerekként kezelik. A rákos nem csak egy tumor, amivel normálisan beszéni sem lehet. A rákost ne hívjuk rákosnak, ne azonosítsuk a betegségével (első vagy egyik szabály).

A Philadelphiában, ami a betegségfilmek tipikus példája, a főhős harcát a betegségével a személyes történeten keresztül egy moralizáló hősi eposszá változtatta Jonathan Demme rendező: azt mutatta, hogy az ember másodlagos. A Fifti-fifti a személyest helyezi az előtérbe és igyekszik levenni minden terhet, ami magasztossá, moralizálóvá vinné el a filmet. Például simán poénkodnak Patrick Swayze halálán. Vagy vicces, ahogy kap egy kutyát Adam, megkérdezi, hogy miért most, de mondja a csaja, hogy nyugi, öreg kutya.

Ha a fő narratívában a saját fejét leborotváló, kemoterápiára járó, végtelenül szomorú férfi alakítja a főszerepet, akkor kellenek mellé olyan vicces szereplők, akik valóban szórakoztatóvá teszik a filmet. Seth Rogen például pompás, ilyen havert szeretnék egyszer én is a bajban: mindig úgy tesz, mintha semmi baj nem lenne, a rákkal még csajozni is lehet, szívni meg bármikor. A fiatal pszichiátercsajt alakító Anna Kendrick nagyon kellemes meglepetés, pedig az Egek urában is jó volt. Most egyszerre naiv, öntudatos, segítőkész és magányos, akinek lassan esnek le a poénok. Ügyes ellentéteket hoznak a szereplők Adamhez képest.

A Fifti-fiftit két Aranyglóbuszra jelölték: a legjobb vígjáték/musical és a legjobb vígjáték/musical főszereplője kategóriákban. Joggal érdemelné meg mindkettőt. Joseph Gordon-Levitt tehetséges színész, sok filmben játszott, amelyek közül a Christopher Nolan rendezte Eredet és az 500 days of Summer voltak számomra a legfontosabbak. Előbbiben Leonardo DiCaprio árnyékában dolgozik, de utóbbiban a filmtörténet egyik legjobb, szomorú szerelmesfilmjében a rendesen meghajtott, majd elhagyott fiút alakítja.

A Fifti-fiftiben végig tudja, hol tart a karaktere, nem viszi el egyik végletbe sem, nem lesz drámai, se túlzottan vicces se, pedig jönnének a lehetőségek. Érzi, hogy nem neki kell különlegesnek lennie, hiszen elég különleges a helyzet, amibe került.

Ilyen filmet nem lehet jól ajánlani, de szólunk, hogy valóban jó filmmel van dolgunk, tessék kísérletezni vele, megéri.