George Clooney-nak nem lehet könnyű megküzdenie a komplexusaival: a Vészhelyzet sokat csókoló jópasijából a társadalomért felelősséget érző, két lábon járó civil kontrollá vált. Új filmje, A hatalom árnyékában saját pártja sötét ügyeivel foglalkozik, hogy a végén megállapítsa, mindegy, ki kerül a Fehér Házba, mert az elnököt a titkai, és az ehhez szorosan kapcsolódó alkui határozzák meg.

Fotó: Cross Creek Pictures

A Beau Williamson egy demokrata politikus, Howard Dean kampányát követte 2004-ben, majd színdarabot írt belőle (Farragut North), hogy később forgatókönyvvé alakuljon: nem feszültséggel teli, pörgős thriller lett, nem is olyan szórakoztató háttérfilm, mint az Elnök emberei (West Wing), hanem egy csalódástörténet vagy kiábrándulásmozi. Ha kicsit ügyesebb rendező Clooney, A hatalom árnyékában lehetett volna a kétezres évekbeli párja a Dustin Hoffmann és Robert Redford főzereplésével készült Watergate-filmnek, Az elnök embereinek.

Fotó: Cross Creek Pictures

A film nem veszik el az elnökválasztásra és már az előválasztásra is jellemző, igazán grandiózus keretek között, közben viszont a rendszerre jellemző szinte összes fontosabb elemet felvillantja. Delegáltak, szuperdelegáltak, szuperkedd, szuperdelegáltak, Demokrata Nemzeti Konvenció (DNC), negatív kampány, az állandó utazás – minden ott van, mégsem válik egy pillanatra sem fullasztóvá. Habár itt éppen demokrata jelöltek küzdenek egymással, de a republikánus jelöltek idei versengését nyomon követő nézőknek az összes díszlet, a körítés, az elnökjelölti vita, a town hall meetingek hangulata maradéktalanul visszaköszön a valóságból. Két szorosan versengő jelölt, egy potenciális királycsináló harmadik, sakkozás az államokkal a végletekig – ez a felállás pedig akár a mostani republikánus előválasztás végjátékát is előrevetítheti.

Ugyanígy éppen csak a megfelelő mértékben érinti a film a kampánystábok és az újságírók egymásra épülő, és egymásból táplálkozó szimbiózisát. A Pankrátorból mindenképp ismert Marisa Tomei kis jelenetekből, de nagyszerűen felépített mikrotöténete bizonyítja ezt, aki sztorikat ad és cserél, megmutatva az érdekek szövevényes hálózatát.

A különböző társadalmi kérdésekben megszólaló, Barack Obama és a Demokrata Párt mellett nyíltan kiálló Clooney a politikai rendszerről beszél, illetve az amerikai elnök mítoszának végéről, mert nincs érinthetetlen, tiszta ember, csak fikció van, amit ügyesen építenek fel a szakemberek. A Demokratikus Párt ohiói előválasztásán vagyunk, még csak az a tét, hogy ki legyen a párt elnökjelöltje. Mike Morris (George Clooney) nevével feldíszített buszokkal egyesével szedik össze a támogató szvazatokat a jelöltek, erős kampánycsapat dolgozik mindkét oldalon. Morris kormányzó csapatának egyik fontos embere a 30 éves Stephen Meyers, aki egyfelől Gréczy Zsoltként hisz a vezetőben, másfelől Debreczeni Józsefként igyekszik felismerni és kihasználni minden helyzetet, ami előre viszi. Meyerst Ryan Gosling alakítja, aki mindkét hivatkozott férfinél sokkal szebb, és talán ez a film egyik baja is: ha az elnökválasztás szomorútekintet-verseny lenne, akkor biztos befutók lennének, mert a Gosling-Clooney párost ebben elég nehéz lenne legyőzni.

A film eredeti címe a Március idusán, ami jobban passzol ehhez a királydrámához, amiben Morris kormányzó karakterét akarják kinyírni: nőügy, mi más. Az külön öröm minden Clooney-rajongó számára, hogy elképzelheti, milyen lenne a színész elnökjelöltnek. Sikerült megragadnia az elnökjelöltekre jellemző gesztusokat, a fejtartásáról, a beszédmódjáról nekünk leginkább Mitt Romney ugrott be, de lehet, hogy csak azért, mert hasonlít egymásra a színész és a republikánus jelöltségre esélyes volt massachusettsi kormányzó hangja -, még a mikrofon tartása és a közben kifelé mutatott félmosolya is egytől egyig megegyeznek egy valódi jelölt fellépésével.

A királydrámák legfontosabb szervezőelemei azok a színes karakterek, királycisnálók, akik az udvartartásban egymással viaskodva igyekeznek egyszerre tetszeni az uralkodónak, és egyszerre megtorpedózni, ahol csak lehet. A rendező legnagyobb húzása a casting volt. Phillip Seymour Hoffman és Paul Giamatti már mindent látott kampányvezetőkként ügyesen irányítják a történéseket a háttérből, és miközben egymás ellen dolgoznak, valami különleges játékszabályt azért betartanak. A két zseniális színésznek szinte a vásznon sem kell lenniük, hogy feszültséget teremtve vigyék előre a történéseket. Különösen erősen megragadja a kampányok velejét a háttérben a két rivális, veterán kampánymenedzser szerepére kiválasztott két színész, egyikükről sem derülhetne ki, hogy véletlenül került a helyére. Ez abból is nagyon jól érződik, hogy igazából egyikükkel sem tud szimpatizálni az átlagnéző.

Fotó: Cross Creek Pictures

Szomorúan fogunk visszaemlékezni egyszer 2011-re, Ryan Gosling évére, mert nem kapott jelölést az Oscaron. A Drive című bosszúfilmért járt volna neki, nem A hatalom árnyékában című moziért, de ez most mindegy, ebben is jól teljesít, de már kiütköznek azok a színészi megoldásai, amiktől nagyon gyorsan elhsználódhat. Hosszan, csendesen néz, mintha mondani akarna valamit. George Clooney színészi játékára is egyébként pont ez a jellemző, csak az ő védjegye a fejbiccentés. Gosling magasról indulva a mélybe kerül, hogy utána azt sem tudjuk, hol végzi: az úton viszont, és ez clooney filmjének igazi sikere, megváloztatja a nézpontot. A film elején és végén nem ugyanazzal az erkölcsi értékelési rendszerrel találkozunk, így nem beszélhetünk felemelkedésről vagy bukásról, csak új szempontrendszerről.

George Clooney kiábrándulásmozijának egyik végkövetkeztetése, hogy nincsen egy mindenek felett álló nézőpont, amit nevezhetünk erkölcsi rendnek, viszonyulási pontnak, társadalmi szerződésnek vagy bárminek, hanem különböző erkölcsi rendek vannak, szerződések és viszonyulási pontok, minden többes számban, amik között a cél érdekében bátran ugrálhat a politikus. A politika A hatalom árnyékában alapján nem egy ország szolgálatát jelenti, hanem egy élősködő rendszer eltartását, amihez a damaszkuszi úton mindent újra lehet tervezni.