Hidegháború maszkos hősökkel

2009.03.05. 17:54 Módosítva: 2009-03-05 18:00:10

Alan Moore nem szíveli a képregényeiből készült filmeket, pedig egyiket sem látta. A szövegbuborékok remeteszakállú apostola azt vallja, hogy műveinek nincs helye a gyöngyvásznon, és Hollywood egyébként is képtelen arra, hogy jó feldolgozást készítsen. Az eddigi próbálkozások többnyire őt igazolták: a Hasfelmetsző Jack-sztorit fekete-fehérben feldolgozó From Hell (A pokolból) adaptációja ugyan jól sikerült, de nem tudta visszaadni az eredeti képregény mélységeit, a többi feldolgozásról pedig ennyi jót sem lehet elmondani. A viktoriánus szuperhőscsapat kalandjait bemutató, szellemes League of Extraordinary Gentlemen borzalmas, szétesett dramaturgiájú katyvasszá vált A szövetség című filmben, amit még Sean Connery sem tudott megmenteni, a V for vendetta sötét utópiája pedig rágógumimozivá silányult a Mátrix rendezőinek keze alatt – sem ők, sem A szövetséget rendező Stephen Norrington nem tartották tiszteletben ugyanis az eredetit.

Moore legünnepeltebb műve a Watchmen, a képregényipar egyik korszakváltó alkotása, így amikor felröppentek az első hírek a filmváltozatról, a szerző nem mulasztotta el, hogy éles kritikával illesse a kezdeményezést. A Northamptonból szinte ki sem mozduló Moore megígérte, hogy mérget fog köpködni, ha a filmről kérdezik, és még pár hete is úgy nyilatkozott, hogy épp elég szar film van már a mozikban, a Watchmen-filmre költött 100 millió dollárt inkább Haiti megsegítésére kellett volna fordítani. Don Murphy, A szövetség egyik producere erre visszaszólt mondván, Moore egy vénember, aki túl sok hasist szív, és azt sem tudja, mit beszél.

A szerző aggodalma jogos volt, ugyanakkor alaptalan, nézőpont kérdése. A Watchmen filmváltozata ugyanis a jobb Moore-adaptációk közé tartozik, amennyiben tiszteletben tartja a képregényt, és nagyon igyekszik megfelelni neki. De éppen ezért nem tud: a Watchmen rengeteg szereplőt mozgató, időben sokat ugráló, rendkívül részletgazdag alkotás, aminek a narratívája egyszerűen nem működik filmen úgy, mint papíron.

A történet egy alternatív nyolcvanas években játszódik, ahol még Nixon az elnök, és ahol pattanásig feszült hidegháborús helyzetben követhetjük néhány maszkos igazságosztó és egy igazi, szuperképességekkel rendelkező szuperhős sorsát. A sztori egyikük, a kormánynak dolgozó, gátlástalan Komédiás meggyilkolásával indul, mire másikuk, a pszichiátriai eset Rorschach – inkább igazságérzékből, mint kollegialitásból – nyomozni kezd. Így lassan megismerhetjük a többieket is, a komplexusos Éji Baglyot, az anyja árnyékában élő Selyem Kísértetet, a sikeres Ozymandiast, aki képes nagyban gondolkodni, és nem utolsósorban a szinte bármire képes Dr. Manhattant, aki viszont egyre jobban távolodik az emberektől. Ezzel a tablóval (és az ezt megelőző hősgeneráció rövid bemutatásával) nagyjából el is telik a film első fele, és itt még sikerül a rendezőnek, Zack Snydernek kézben tartania a gyeplőt.

A film második felére azonban kicsit szétzilálódik a cselekmény, valószínűleg nem fog érteni egy-két dolgot, aki nem olvasta a képregényt. Sok részlet, ami kerekebbé tenné a sztorit, nem került be az így is két és háromnegyed órás filmbe: fontos háttérinfókat nem tudunk meg, és olyan apróságok sem derülnek ki, mint hogy Rorschach hogyan kapta az arcát (pedig ezt igaz történet ihlette). A végkifejlet pedig kicsit más, mint a képregényben, mert éppen ezen a ponton volt nagyon necces, hogy működne-e filmen. A rajongók tartottak az új befejezéstől, de nem rossz, amit a két forgatókönyvíró kitalált. Persze, nem az a vég, amit Moore írt, és az előkészítésében is felfedezhetők anomáliák – ennek eklatáns példája egy számítógéppel modellezett nagymacska, aminek egyáltalán semmi szerepe a filmben.

Snyder a látvánnyal próbálja befoltozni a kisebb-nagyobb dramaturgiai lyukakat. És egy másik képregény-adaptáció, a 300 készítésekor már bizonyította, hogy ő nagyon ért a látványhoz. Irányítása alatt a díszlettervezők, modellezők és egyéb vizuális szakemberek aprólékosan megteremtették a Watchmen világát, kicsit talán sötétebbre véve a tónusokat, ami nem áll rosszul a filmnek. Jó látni, hogy Rorschach és Dr. Manhattan éppen olyanok, amilyennek az ember elképzelte őket, és az alternatív New York is meggyőző. Az akciójelenetek kicsit hosszabban jelennek meg a filmben (a képregényben ezeket Moore néhány képkockában elintézi), és véresebben is, ami megfeküdheti néhány rajongó gyomrát. Engem jobban zavart, hogy Snyder itt is ugyanazt a trükköt erőlteti orrvérzésig, amit a 300-ban már láthattunk, és amit már a South Park is kicikizett: akció közben belassul az idő, vágás, majd más kameraszögből, begyorsulva látjuk az akció befejezését.

Kisebb gondjaim voltak még a színészválasztással is. A 300 receptje jó ötlet volt a Watchmen esetében is, mármint hogy ne világsztárok, hanem másodvonalbeli színészek játsszák a szerepeket, de néhány karakter esetében nagyon mellényúltak a castingon. Jackie Earle Haley csodálatos Rorschachként és Jeffrey Dean Morgan Komédiása is pazar, de Carla Gugino nem találja a helyét Selyem Kísértet bőrében, a Patrick Wilson alakította Éji Bagoly lehetett volna pocakosabb és szerencsétlenebb, a legnagyobb csalódást azonban Ozymandias okozza. Ő a képregényben egy vállas, jó kondiban levő negyvenes, a filmben viszont Matthew Goode-nak köszönhetően tejfelesszájú pojácává válik, ráadásul akinek ez nem tetszik, az bekaphatja – legalábbis Goode ezt nyilatkozta. A filmzene is hol jó, hol nem: zseniális, ahogy a film elején Bob Dylan The times they are a-changin-jére felvillannak az előző hősgeneráció képei, de amikor meghallottam Nenától a 99 Luftballonst, belezokogtam a popcornomba.

A Watchmen tehát nem hibátlan alkotás, de érezni rajta az igyekezetet, és helyenként egész ügyesen filmesíti meg a megfilmesíthetetlent. És annak ellenére, hogy a látvány a legnagyobb erőssége, a képregény mondanivalójából is egész sokat átment a vászonra. Akik nem olvasták az eredetit, azoknak talán zavaros lesz, akik olvasták, azok talán finnyásabban állnak majd hozzá – nálam minden érzékenységem és az eredeti iránti rajongásom ellenére is kiérdemelt 6 pontot a 10-ből.