A Tim Burton nélküli horrormese is jó

Henry Selick a Coraline-nal végre kilépett Tim Burton árnyékából, de legalábbis nem hisszük azt, hogy miatta lett jó a filmje, mert ezt a 93-as Karácsonyi lidérnyomással ellentétben nélküle készítette. Selick második sikerfilmjét, az új horrorbábfilmet egy Tim Burtonhöz hasonló mentalitású és tehetségű írózseni, Neil Gaiman regényéből készítette, aki szintén előszeretettel csempészi be a horrort a happy endre végződő mesékbe. A könyv még 2002-ben jelent meg, a bábfilm forgatása 2006-ban startolt, és 3 évig tartott.

A Coraline 3D már az első képsorokkal sokkolja a nézőt. Póklábszerű robotkarok beleznek ki egy játékbabát, hogy vudu varázsport tölthessenek a vatta helyére. A gombszemű baba ráadásul megszólalásig hasonlít a következő jelenetben felbukkanó főszereplő kislányra. Előszeretettel járok horrorfilmekre, de ilyen ijesztő hitchcockos borzongatást régen láttam.

Henry Selick csapatának nem kellett vérpatakot animálniuk ahhoz, hogy félni kezdjen a néző. Maga az elhagyott vidéki kúria egy rémisztő helyszín, és ehhez jönnek a bizarr szomszédok: a hájas sellőnek öltözött nyugdíjas akrobatanők, a Csernobilból jött állatidomár, meg a Quasimodo-kölyök, akit a meztelencsigák hoznak lázba.

Coraline a kísértetkastélyba költözik szüleivel, hogy azok végre be tudják fejezni a kerti növényekről szóló könyvüket, és újra boldog család lehessenek. Sajnos a kert, a növények, meg a boldogság még távlati tervben is hiányzik életükből, így a kislány egy titkos ajtón keresztül egyre többször szökdös át egy másik világba. Odaát az anyja pizzarendelés helyett csirkét és tortát süt neki, az apja pedig egy éneklő feltaláló, és nem az örökké a monitor előtt görnyedő, karosszékbe ragadt író.

A másik világba vágyódás visszatérő téma a fantasy filmekben. A Végtelen történet félárva kisfiúja a mi világunkban rossz tanuló volt, Fantáziaországban viszont ő lett az ünnepelt megmentő. A Narnia-sorozat gyerekszereplői a sok hősködés után uralkodók lettek, de felnőttként már nem tudnak belépni a másik világba vezető varázsszekrénybe. Ezek a motívumok mind visszaköszönnek a Coraline-ben, bár itt inkább az Alice Csodaországban-elem dominál annyiban, hogy azért érthető maradjon: az álomvilág nem is annyira jó hely, mert maga a Gonosz hozta létre, hogy a zsenge húsú gyerekekből lakmározhasson.

Bár az ódon házat már klisévé koptatták a horrorfilmek, itt jól működő helyszín, és nemcsak azért, mert 35 millióból olcsóbb volt ezt felépíteni Halloweenváros helyett. A ház egyik szobájából nyíló átjáró egy ugyanolyan öreg kúriába vezet, mint a főhősé, és ezzel megvan a kellemetlenül nyomasztó légkör. Nem énekelnek annyit, mint a Karácsonyi lidércnyomásban, de ugyanolyan sokszínűek és ötletesek a bábok. A kedvenceim a bevarrt szemű gyerekhullák, a bútor alakú bogarak és a kitömött angyalszárnyas házikedvencekből denevérré változott kutyák.

A Coraline-nak egy hibája van, ami miatt csak 9,5/10-es film: nem Danny Elfman írta a zenéjét. És lehet, hogy nem minden felnőtt találja félelmetesnek a filmet, de a hat éven aluliak garantáltan ágybavizelnek majd tőle.