Miért éppen Renée Zellweger?

2009.04.24. 12:39 Módosítva: 2009-04-24 13:34:19
Az egykori Bridget Jones rajongóknak készült a héten mozikba került Miért éppen Minnesota?. A fanok viszont csalódni fognak ugyanis Jonas Elmer dán filmrendező a hollywoodi romantikus vígjátékok sikerreceptjéből odakozmált tápióka pudingot készített.

A kivételesen jól eltalált magyar cím a Miért éppen Alaszka? című sorozatra utal, de a szériával ellentétben A Miért éppen Minnesota? meglehetősen egyszerű darab. A film leírható néhány ellentétpárban: városi nagymenők - vidéki bunkók, karrierista nő – munkás férfi, tengerparti kocogás a nyárban – hóekés terepjáró a télben.

A történet sem sokkal nyakatekertebb ennél, Lucy Hillt (René Zellweger) egy nagyvállalat igazgatótanácsa azzal bízza meg, hogy utazzon a messzi Minnesotába, és állítson át egy kisvárosi tejüzemet a Rakéta szelet gyártására. A kiskosztümös feminista a jeges szél és a még hűvösebb fogadtatás ellenére sem hátrál meg, lealázza a sörtől csöpögő szakállú szakszervezetist (Harry Connick Jr.), helyre teszi a munkaidőben magántelefonokat bonyolító titkárnőjét (Siobhan Fallon), az üzemvezetőt (J.K. Simmons) pedig kirúgja, amikor rájön, hogy az Ürge nap címén kierőszakolt munkaszüneti nap csak szívatás volt.

Aztán eljön a pillanat, amikor a nagyvárosi nőnek rá kell jönnie, hogy a bundamellények mögött kérges, de barátságos szívek dobognak, és nem is olyan ciki egy kis vidéki közösség tagjának lenni, mint ahogy azt képzelte. A kezdetben gyűlölt terepjárós, country zenét hallgató szakszervezeti főnök nem is olyan rossz pasi, a titkárnő tápióka pudingja pedig kifejezetten finom. Aztán amikor a nagyfőnökök be akarják zárni a gyárat, Lucynak el kell döntenie, hogy melyik oldalra áll.

A film csak Renée Zellweger miatt érdekes, mert egyébként kit érdekelne egy vidéki tejüzem sorsa, ha nem ő játszaná a főszerepet? Zellweger azonban a Bridget Jones naplójában már bevált infantilis, esetlen és idegesítő stílust hozza, és ne gondoljuk, hogy ez jó. A negyvenéves színésznő ugyanis egyrészt öregebb lett öt évvel, másrészt pedig áteshetett egy-két botox kezelésen, mert az arcjátéka ebben a filmben olyan, mint egy kísérleti stádiumban lévő humanoid roboté.

A hollywoodi tizenkettő egy tucat romantikus vígjáték a szupertitkos tesztvetítések statisztikai sorából kiszámított történetvezetésre építkezik: a viccesnek szánt felütés után a 32. percben szomorúnak, a 64.-ben izgatottnak, a 93.-ban pedig könnyekig meghatottnak kéne lennünk. De vagy immunis vagyok már ezekre a panelekre vagy Jonas Elmer a dán filmrendezők szégyene. Nem tudom, de akárhogy is, ez a film 5/10-nél többet nem ér.