Címkék

jancso miklos, oda az igazság, cserhalmi györgy, mucsi zoltán, bánki gergely

Jancsó Miklós új filmjének vetítésével kezdődött az idei filmszemle. A Mátyás király ihlette, másfél órás film erősen próbára teszi a nézőt. Nem azért, mert sokkol vagy bonyolult, hanem mert rettenetesen unalmas.

Pedig Jancsó hozza az önironikus formáját, rögtön az elején felvonulnak védjeggyé vált képei: a ködös pusztában kapáló fehér ló, a fehér blúzos, fonott lófarkas néptáncoló lányok és az erdőben futó meztelen nő. Aztán gyorsan csúnyán beszélnek lehetetlen alakok, mint az új (Kapa-Pepe sorozatnak becézett) filmjeiben szoktak. Talán ha öt perc után vége is a filmnek, akkor Jancsó ünnepelhetné most magát, hogy Youtube-kompatibilis, tehát nagyon modern stílusban csinált egy Jancsó-paródiát, pimasz huncutsága és korszellemet követő örök frissessége nem hagyta el. Az az öt perc se lett volna jó, de értelmezhető maradt volna.

A film arról szól, hogy néhány férfi kering egymás körül, és hol megölik, hol pedig megölelik egymást. Az árulásokkal és önzőséggel teli, középkor óta változatlan politikai korrupció ismertetése hamar nyilvánvalóvá válik, és több nem derül ki később sem. A Kapa-Pepe filmek története is töredezett volt, akkor is előfordult, hogy egy színészre több karakter jutott, akkor is a színházat idéző monológok számítottak a fő szervező erőnek, de ott a töredékek nagyobb része sodró lendületű vagy üzenettel teli volt. A klasszikus sztori dekonstrukciója mögött kitalált program volt, a mondandó rétegezett és friss maradt. Itt viszont patetikus, önismétlő jeleneteket látunk, a tréfásnak szánt részek rettenetesen erőltetettek, a szóviccek bántóan bénák. A vége felé van egy Kapa-Pepe jelenet most is, ez az egyik legrosszabb, amit a két karakter valaha Jancsó-filmekben bemutatott.

A késsel és mérges gombával előadott királydráma-és-haláltánc-néptáncbetétekkel típusú film minden valódi drámaiságot nélkülöz. Egyáltalán nincsenek karakterek, csak lassan vonulgató beszélő fejek, akik sokszor egyenesen a kamerába mondják bárgyú közhelyeiket, utalgatnak itt-ott, Cserhalmi György néha sírva vigad. A lefojtott hangú szövegelést trágár megjegyzések színesítik, de ezek is unalmasak, kiszámíthatóak. Az öt Kapa-Pepe film után néhány „mi a fasz van már?” se nem provokatív, se nem vicces, akkor sem, ha a magyar történelem dicső uraságai szájába kerülnek a dicstelen szavak.

Pedig a filmben nagyon jó színészek játszanak. Cserhalmi György és Gálffi László néha az arckifejezésükkel megmentenek egy-egy pillanatot, Bánki Gergő, Mucsi Zoltán és Pindroch Csaba is képesek nagyszerű alakításra. Itt azonban a színészek semmilyen fogódzót sem kaptak, nem volt szerepük, kusza, félig megírt szövegeket mondtak fel, mintha szavalnának egy értelmetlen strófát. Csupán onnan látszott, hogy amatőrökkel ez még rosszabb volna, hogy az egyébként rendezőként elismert, de itt színészként feltűnő Mundruczó Kornél erőltetetten lefojtott beszéde így is idegesítőbb volt, mint a többiek alakítása. Nők csak kellékként tűnnek fel a filmben.

Az Oda az igazság kemény ítéletet mond a világról és Magyarországról, ez önmagában érdekes is lehetne, de a pofátlan beszólásoknak vagy bölcs elmélkedéseknek szánt jelenetek annyira erőtlenek a valódi konfliktust, dialógust, dramaturgiát teljesen nélkülöző filmben, hogy a fityisz a legkisebb izgalmat sem váltja ki. Megkapja a magáét a hatalomra törő, a bölcsész, a szolgalelkű és a harcos típus is, nagy történelmi-emberismereti tabló készült, de nézhetetlen lett.

Az utolsó nagymonológ arról szól, hogy a világban egy bizonyos kor után már semmi újat sem lehet tapasztalni, így mondani sem lehet semmit. Nyilvánvaló, hogy Mucsi Zoltán mondatai Jancsó végső üzenetét, élettapasztalatának összefoglalását hozzák. Valamennyire megrendítő vallomás ez, egy sokat látott, sikeres, kísérletező kedvű és bátor idős művésztől. De a kiábrándultság közlésének kedvéért kár volt egy teljes mozifilmet elé erőltetni. Még akkor is, ha Jancsó összes forgatásra mozdítható rokona feladatot kapott benne a stáblista szerint.

Jancsó művészi érdemei mellett azért is nagyon szimpatikus ember, mert mindig készen állt egy jó kis provokációra. 80 felett olyan dolgokat fedezett fel, mint például a Belga zenekar, amelynek egy komplett klipet csinált valamelyik Kapa-Pepe filmben. Túlmutatott minden huszonéves nyikhaj próbálkozásán, amikor a szemgolyó nélküli gellérthegyi Szabadság-szobor arcát vette premierplánban, és közben az szólt, hogy „Vakpali, vakpali mindent lát...”. Úgyhogy minden kötelező leborulást feledve bátran üzenjük: Ezt most elbasztad, Tata!