Az űrben mindenki hallja, hogy hörögsz
A Pandorum című német-amerikai sci-fi az Alien, a Halálhajó és a Dead Space című videójáták készítői által kitaposott úton halad botladozó léptekkel, de összességében véve nézhető és néhol egészen ijesztő űrhorror lett belőle.
A Német Szövetségi Filmalapítvány döntnökeinek egyik szeme sír, a másik nevet, hiszen 2008-ban két nemzetközi koprodukciós projekthez vágtak hozzá szakajtónyi pénzt, ezek közül az egyik bejött, a másik nem. A Ninja Assassin kapott 7,5 millió dollárt, cserébe termelt hatvanat. A Pandorum című sci-fi-nek viszont hatmilliót adtak, de hiába, mert eddig mindössze 20 millió körül hozott (ebből 2551 dollárt Kelet-Afrikában), és összesen negyvenmillióba került. Pedig a film közel sem annyira rossz, mint azt a kritikák sejtetik (Metacritic: 28/100), vagy a producer Paul W. S. Anderson személyéből gondolnánk (Kaptár sorozat, Alien vs. Predator, Halálfutam).
A történet a nem túl eredeti horrorelemeket a szokásos sci-fi toposzokkal keveri: túlnépesedik a Föld, egy modern Noé bárkája elindul egy lakható bolygó felé, a legénység hibernációban, a ciklusonként felébresztett karbantartók agyára megy a magány. A horrorelemekből azért nem árulunk el egyet sem, mert a filmben levő meglepetések és ijesztgetések nagy többsége ezekhez kapcsolódik. Legyen elég annyi, hogy amikor az egyik ciklusra felébredő Bower és Foster űrhajósok elkezdenek körülnézni a falu méretű hajón, olyan dolgokat találnak, amiknek rohadtul nem kellene ott lenniük, és ebből baj lesz, rohangálás, úszkálás az emésztőgödörben és vérfürdő.
Amiben a film erős, az a látvány, legalábbis a hajó belső tere, az a nyomasztó, technokraták legvadabb lázálmára emlékeztető csupa fém belső, amiben minden lépés hangosan visszhangzik az acél (titán vagy akármi) falak között, és egy világos helyiség van benne csupán, de abban sincs túl sok köszönet. A történet fordulatai ismerősek, ha egy sci-fi-ben valaki nem mosolyogva ébred a hibernációból, hanem üvöltve, és úgy, hogy majd lefagy a töke, akkor valami nem stimmel a hajóval, a javításhoz mászkálni kell, és eljutni valahová, és már majdnem lejár az idő, de az utolsó pillanatban a hős helyreteszi a dolgot, ugye. Jó, ha nem mászkáltak volna Ripleyék a Nostromón, akkor az Alien a büdös életben nem kapta volna el őket, és ha Dr. Weir távol tartja magát a Halálhajó hajtóművétől, nem gőzölt volna be, de akkor film sem lett volna, szóval ezt hagyjuk. Az ilyen filmekben menni kell, keresni, és a csapat tagjainak fogyatkozni.
A baj az, hogy ha a rendező és a forgatókönyvíró csak erre a szálra koncentrált volna, összejöhetett volna nekik egy jó kis hentelős űrhorror, de ott volt még a címbeli űrbetegség, a pandorum, ami kb. annyiból áll, hogy az ember agyára megy a tudat, hogy kint van a világűrben, és halad a nagy büdös semmiben, majd ettől elkezd remegni a keze, vérezni az orra, rendkívül ideges lesz, és kinyír mindenkit, aki a környéken van. Ezt ügyesen vegyíteni a szabvány menekülős, gonosz lényes szállal itt nem sikerült, a fordulatok kitalálhatók, és a ugyan a végére akad két-három meglepetés, de ez a nézőnek és a kritikusoknak kevés volt.
A színészek eljátsszák, amit kell, Dennis Quaid nagyon szigorúan néz a szakállából kifelé, és pont annyira reszelős a hangja, mint máskor. Ben Foster, a hajóban kóringyáló másik főhős nem ezzel a szereppel fogja magát eladni Hollywoodban, őt nem mellesleg a Sírhant művek 22 epizódjából már ismerhetjük. A filmben van nő is, űrhorror koszos arcú, kemény csaj nélkül nem eladható, a mienk ebben az esetben Antje Traure, a mellben jó erős német színésznő, akinek ez a film lehetett volna a nagy kiugrás, de nem jött össze neki.
Összeségében a film szórakoztató, és simán meg lehet nézni egyszer, bár túl nagy dolgokat, korszakalkotó újítást, a kerék újrafeltalálását nem lehet tőle elvárni, de egy pszichológiai maszlaggal leöntött űrhorrortól minek is várnánk ilyet, elég, ha háromszor felugrunk a székből a rémülettől. 7/10.
Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész
Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész
