Natalie Portman a fekete-fehér hattyú

Kétszer néztem meg A fekete hattyú című, öt Oscarra jelölt Darren Aronofsky-filmet. Elsőre csak a szörnyűségre, a nyomasztó hangulatra és egy csodálatos Natalie Portmanre emlékeztem. El kellett menni még egyszer, hogy újra megnézzem, de ugyanezekkel szembesülök. A nagy dolog: Aronofsky el tudott mondani valamit egy nőről és a művészetről.

Darran Aronofsky két éve A pankrátor című filmmel és Mickey Rourke-kal szinte ugyanezt csinálta meg, mint most A fekete hattyúval és Natalie Portmannel. Fogott egy önmagával viaskodó főhőst, elhelyezte egy szűk kereteket feszegető történetben (pankráció és balett, mindkettő előadóművészet), majd olyan közel ment a szívhez és lélekhez, hogy már belülről mutatta a szereplőit. A pankrátor sötét és érzelmes világával szemben itt egy letisztult, szinte érzelemmentes környezet áll, amit Natalie Potmannek az első pillanattól úgy kell megtöltenie, mint kaviccsal a tengert, örökös küzdelemben. A két film között kis különbségek vannak, de az ember az marhára küzd, és csak magáért. Ez a legfontosabb.

A hattyúk tava izgalmasan kapcsolódik a fő történetszálhoz: Nina élete lehetőségeként megkapja a főszerepet, de ahhoz, hogy képes legyen a lehető legjobban eljátszani, meg kell értenie a fehér és fekete hattyú kettősségét. A látszólagos értelmezési vagy művészi probléma mögött meghúzódik egy ennél sokkal komolyabb, valóságosabb és személyesebb történet is, hogy Nina a naiv, tiszta fehér hattyú életét éli, és az előadáshoz, ahogy saját életéhez, meg kell teremtenie önmagában a fekete hattyút.

Darran Aronofsky filmje bizonyos szempontból énközpontú pszichothriller, amiben tettes és áldozat ugyanaz a személy, a Ninát alakító Natalie Portman. Aronofsky realitást és álomvilágot oly sokszor ütköztetető története Dosztojevszkijből táplálkozik talán a legjobban: az önmagát a művészetért és a szabadságért feláldozó hőse, Nina egyszerre akar mindent a tánccal. A tánc nyelv, a test börtön, szabadulni pedig a széttáncolással lehet, sőt kell. Úgy, ahogy.

Megérteni a fekete hattyút nem más, mint megérteni önmagát, testét, szexualitását, és hogy mit jelent nőnek lenni. Ez az ügyes marketingkampányban leegyszerűsödött arra az állításra, hogy itt van a leszbicsók-jelenet Mila Kunisszal. Tényleg van, de olyan tudatosan építi Aronofsky a történetet, hogy az ún. leszbicsóknál nem az ún. leszbicsókra figyel a néző, hanem arra, ahogy abban az erős, fordulópontszerű jelenetben egy pillanatra fekete hattyúvá válik. Megismer és megért valamit, leginkább magát.

A fekete hattyú nem a gonosz, hanem a megismerés metaforája lesz, de mondjuk így a gonoszé is, ha valaki emlékszik a Bibliára. A művészet küzdelem a saját énünkkel és testünkkel. A véres karmolásnyomok Nina hátán nem a lelkibetegség jelei elsősorban, hanem a bizonytalan testtudaté, illetve a benne lévő hattyúé, amit inkább szerencsétlenül ábrázol a rendező. Vele szemben áll a gyönyörű Mila Kunis, akinek minden mosolyában és mozdulatában megjelenik a saját test feletti uralom, a szexzualitás. Nagyon nő. Portman meg nagyon nem, hiszen ez a dolga, hogy ne legyen nő. Az ő dolga volt megmutatni a változást, a honnant és a hovát. Egyébként Winona Ryder három pindurka jelenetben megmutatja az út végét is, kihagyhatatlan.

Nina anyjával él, és csak a balettnek. A koordinátarendszert ezzel fel is vázoltuk, ebbe láthatóan nem fér bele semmi más. Az anya ráadásul önmagát valósítaná meg, és teljes felügyelettel bír a lánya felett. Persze egy férfinak kell kimozdítania ebből az állapotból, ezt pedig a rendezőt alakító, egyszerre szexuális és érzéki, egyszerre vad és elnyomó Vincent Cassel vállalja magára, aki gyorsan rájön, hogy a tökéletesen táncoló lány hiába a testéből él, annak mechanikáját nem ismeri. Pontosabban tudja, hogy kell jegelni sérülésekkor a lábát, de hogy mi végre a női mell vagy a pina, azt nem. A saját test megismerése így a művészet fontos kérdésévé válik, és majd mint látható, az identitás legfontosabb tapasztalatává. Ameddig nem ismeri azt, addig élhet tudatlanul rácsodálkozva a világra.

Aronofsky filmjének leginkább a didaktikusság a problémája: sokszor sokféleképpen elmagyarázzák a megfeleltetéseket, hogy értse mindenki a moziban, illetve a hattyúvá alakulást is kicsit túlzásba vitte. Natalie Portmannek önmaga és Mila Kunis is az ellentéte, a fekete hattyúja Néhány jelenet, például a megkattanás szinte viccbe fullad, pedig nem kellene.

Egy hét alatt két különböző arcát láthattuk Natalie Portmannek. A múlt héten Ashton Kutcher fejét zavarta össze eléggé a Csak szexre kellesz című könnyed, szexuális poénokra épülő vígjátékban, most pedig élete egyik legösszetettebb, épp ezért legjobb alakításával bizonyítja, hogy balerinaként és megzakkant hattyúként is ügyes, egy pillanatra sem esik ki a szerepéből. Az Aranyglóbusz után remélhetően megkapja az Oscart is. Emlékeznek, milyen kicsi volt a Leon, a profiban?

Natalie Portmannek most kellett ez a szerep.