Beragadni és majd meghalni

Vajon mennyire szórakoztató a néző számára, hogy valaki 127 órán keresztül egy szikla alá szorul, és miközben azzal próbálkozik, hogy valahogy kiszabaduljon, eljut egy bizonyos pontig, amit előzetesen lehet tudni, de itt most nem beszélünk róla, pedig elképesztő. Borzalmas, nyomasztó, már-már hagyományos hegymászófilm lehetne a 127 óra, ha nem Danny Boyle rendezte volna. Színes, lendületes és magával ragadó mozi lett a vége, ami alatt nagyon-nagyon rosszul érezzük magunkat, sokszor a szemünk elé tesszük a kezünket, hogy ezt már tényleg nem, de végül jön a feloldozás. Mindezt úgy, hogy James Franco végig egy szikla alatt játszik.

Aron Ralston 2003-ban elindult hegyet mászni a Utah-beli Blue John Canyonba, ami egy klasszikusan vadregényes táj. Az egyik kis sziklavájatban a karjára zuhant egy nagyobb tömb, amitől mozdulni sem tudott. A film egyik legkitaláltabb jelenetében, ami a trailerbe is bekerült, megmutatják, mi az a magára utaltság, amiről szó van. Az egészen közeli képből suhan fel a kamera az égbe, már ott az egész kilátástalan és reménytelen tájleírással.

Ralston egy önmagát rendszeresen próbák elé állító fasza gyerek, aki úgy biciklizik bele a semmibe, és esik pofára, hogy mindent tudunk róla (hamarosan videóban foglalkozunk az eredeti felvételekkel, az igazi csávóval). Boyle lendületesen, egy biciklizéssel képes volt a főszereplőről mindent elárulni. És beszopja hősünk, nincs más szó rá, pedig kerestük eleget. Senkinek nem szólt, hova megy, nem is keresik. Ott van egyedül, a jobb keze egy kő alatt.

Képek a filmből és a forgatásról

Mit kell ilyenkor tenni - ez a film úgynevezett emberi kérdése, amit Boyle úgy tesz fel, hogy ne legyen menthetetlenül patetikus vagy epikus, ne új hős szülessen, hanem legfeljebb egy hülye csávó újjá-, aki legyőzte az összes előzetes tudását, minden félelmét, érzését, fizikai fájdalmát és gondolatát. A hegymászós filmek a túlélésről, az ember kikezdhetetlenségéről, a természet erejéről, az EMBERRŐL szólnak. Ilyen volt az Életben maradtak, a Cliffhanger vagy a Jég és föld között is, amikkel a műfajukon belül nincs is gond, főleg az előbbivel nem. De Boyle ismeri a műfaji játékszabályokat, így alakítani is tudja őket.

Ralston a kanyonban kis kamerájának mesél, ahogy a filmben James Franco is. Az eredeti, rendkívül súlyosnak mondott felvételeket Ralston levetítette a rendezőnek és a főszereplőnek, megértsék, miről is volt szó ott a reménytelen szűkösségben. Szóba került, hogy legalább a dvd-kiadásra felkerülnek ezek, de Ralston nem mutatja meg senkinek. A főszereplő hegymászó kamerába kezdi mondani életét, ha valaki megtalálná, akkor tudja, mi történt vele. Hogy ki ő. És hát van ideje gondolkodni az életén.

Danny Boyle 2009-ben a Gettómilliomossal ért a csúcsra, ami hangulatában sokszor visszaköszön most is. Biztos a sok szín, Rahman zenéje és az egész filmet átható pozitív hangulat miatt, amennyiben ez pozitív. A néző biztonsága, hogy itt minden rendben lesz, pedig legszívesebben többször feladnánk James Franco helyett is.

Boyle a Gettómilliomossal talált egy elbeszélési stílust, illetve egy alkotótársat, a zeneszerző Rahmant, aki rendkívül meghatározó szerepet tölt be a 127 órában is. A zene nemcsak viszi a filmet előre és színezi a történetet, hanem átsegít a legrosszabb részeken.

A sziklához kötöttség monotonitását jó ütemben törik meg az álomjelenetek és visszaemlékezesek abban az átmeneti állapotban, amibe hősünk keveredik kaja és ital nélkül. Boyle kegyetlenül diktálja a ritmust: miközben folyamatosan húz magával az egyre borzasztóbb kilátástalanság, ő meg-megszakítja azt érzelmesebb lázálmokkal. James Francónak meg jut egy remek lehetőség, hogy egy reggeli showműsor keretében dolgozza fel a borzalmat, és itt belátja, mekkora barom volt, hogy nem szólt senkinek arról, hogy ide jön.

Ne vegyetek olcsó kínai túlélőbicskát - hangzik az egyik viccesnek szánt mondat a filmben, amire gondoljanak vissza sokszor a 127 óra megnézése után, majd a kínai piacon és a családi kiránduláson is.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!