Ha én Dick örököse lennék, akkor nagyon sokáig sírnék a sarokban néhai rokonom egyik novellájának megerőszakolása láttán. Az 1954-ben kiadott The Adjusment Team szerzői jogait nem hosszabbították meg időben, így azzal szabadon garázdálkodhatott a fimet író George Nolfi, aki egy személyben rendezője és producere is volt a projektnek. Így legalább nem tudja a szart másra lapátolni, amikor a kritikusok az anyjába küldik el az életükből elvett 106 perc letelte után.
A Sorsügynökség egy olyan romantikus film, amire ráhúzták a sci-fi-jelmezt, hogy ne legyen akkora égés elvinni a csajodat rá. De hiába áltatod magad, ez egy tőrőlmetszett sírós-picsogós film a Matt Damon egyre kopaszodó fejétől párás szemmel sikoltozó műkörömépítőknek.
A történet szerint Damon egy David Norris nevű politikust alakít, aki amolyan Deutsch Tamás stílben lóg ki a párt központi csapásából, nem nagy balhékkal idegesíti a fő ideológust, csak a seggét mutogatta még az egyetemen, és leütött valami faszit egy kocsmában. De ez pont elég ahhoz, hogy elveszítsen egy szenátusi helyért folyó választást karót nyert konzervatív ellenlábasával szemben. Véletlenül összefut egy csajjal (Emily Blunt), aki arra inspirálja, hogy a vereséget elismerő beszédében őszinte legyen, és ezzel a politikai színtér egyik kulcsfigurájaként tekintsenek rá.
Igen ám, de négy évvel később, a 2010-es választások idején megint találkozik a nővel, mégpedig azért, mert a Sorsot irányító ügynökség egyik túlhajszolt munkatársa elalszik egy padon, és Norris nem ott köt ki, ahol kellene neki, hanem egy buszon, a balett-táncos nőcske mellett. Ha valaki ezen a ponton nem tudta megmondani előre, hogy mi fog történni az előtte álló 90 percben, az ne járjon moziba, mert nem neki való műfaj.
A Sorsügynökség ezen a ponton átfordul egy zavaros háttértörténetű, a kalapos embereket alkalmazó Ügynökség idétlenségére semmilyen logikus magyarázatot nem adó, nyálas filmbe, amin nem más, mint egy sima romantikus film egy szerelmespárról, akik mindent hajlandók feladni az örök boldogságért. Már csak a naplementében önfeledten ugrándozó őzgida hiányzik a képből, hogy a giccs teljes legyen.
A színészek biztos örültek az alapjában véve nem túl megterhelő melónak, bár a dialógusok láttán húzhatták a szájukat, mert ennyire erőltetett, szájbarágós párbeszédekkel rég nem találkozhattunk. Talán az RTL-en legutóbb látott Kaszinó című borzalmas magyar sorozatkezdeményben mondtak ilyen blőd ostobaságokat ennyire komoly arccal utoljára.
A Sors Könyve és az azt gardírozó Ügynökség is egy vicc, két átlagembert nem tudnak irányítani, nem hogy egy világ sorsát, szóval az egész sci-fi-maszlag csak azért kellett, mert Dick neve jól cseng, és el lehet adni vele a filmet - nem is rosszul, hiszen 100 millió dollár körül jár már a bevétele.
Matt Damon és Emily Blunt mellett a Reklámőrültekből ismert John Slattery, az általában angol színészlegendaként emlegetett Terence Stamp és a többi, főleg tévéből ismert mellékszereplő sem lehet túl büszke a filmre, amiben még a Kalapács gúnynevű, űberkemény ügynök sem tud elbánni a vízi revüből szalajtott negyvenkilós bigével és kissé pocakos faszijával.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon