Címkék

kopaszkutya, kopaszkutya kettő, hobó blues band, hobó, deák bill gyula, póka egon, szomjas györgy

Kopaszkutya kettő címmel új magyar film készült a régi zenészekről. A Kopaszkutya 1981-ben biztosan nagyon erős volt: még harminc év elmúltával is könnyen nézeti magát, pedig ami a jelenben kult, az sokszor már öt év múlva nevetségesnek tűnik. A Kopaszkutya annak ellenére, hogy nem dokumentumfilm, még most is egész tanulságosan magyarázza a legvidámabb barakk rockandrollját. Érezteti a hónaljszaggal kevert langyos sört, és a vasfüggöny mögötti sajátos lelkesedést.

Fontos film, a most elkészült Kettőben Póka Egon (a Hobo Blues Band egykori basszusgitárosa és zeneszerzője) is mondja: a film után hirtelen már 40 ezer ember előtt is játszhattak.

A Kettő elkészítésének ötletét minden bizonnyal az hozta, hogy az előző éppen 30 éve készült, és közben volt egy búcsúkoncertje is a zenekarnak. Hogy ennél több értelme is legyen a másfél órás filmnek, ahhoz már gondolkozni kellett volna: kitalálni egy koncepciót, kérdéseket, feszültséget keresni vagy elmenni akár a legpatetikusabb jubiláló nosztalgia felé, csak legyen benne valami különös és érdekes. A Kopaszkutya Kettőnek azonban nincs semmi teteje.

Jók voltunk, vagy valami

A film felerészben beszélgetés Hobóval, Deák Bill Gyulával és Póka Egonnal, felerészben pedig próbák életképei, az eredeti Kopaszkutya részletei, és a februári, sportarénában rendezett búcsúkoncert képei.

Maga a koncert már megjelent DVD-n (A zene marad címmel), és azt nem is Szomjas rendezte. Így a Kopaszkutya Kettő bő harmada sem az ő munkája, és bár ez nem lenne fontos, ha egy erős koncepció indokolná a DVD újrafelhasználását. De sajnos nincs koncepció. Különösen zavaró, hogy a koncertrészletek hangereje megegyezik a beszélgetésekével, a közönséget lényegében nem hallani, így semmi erő sincs a DVD-ből átvett jelenetekben.

A beszélgetések pedig rettenetesen semmitmondóak. A legizgalmasabb az, hogy mikor vált fekete-fehérre vagy piros-fekete-fehérre a kép (az eredeti Kopaszkutyában is voltak ilyen váltások). Nem világos, hogy mikor miért ilyen vagy olyan színű a hatvanas rockerek lassú gondolatmenete, de legalább a színek váltakozásával történik valami.

Mert amúgy az égegyadta világon semmi sem derül ki. A film egyáltalán nem foglalkozik az elmúlt 30 évvel, azzal hogy kivel mi lett, miért vesztek össze, váltak szét, kibékültek-e, hogyan élnek, és mit akarnak még az élettől.

Amikor beszélnek, akkor arról van szó, hogy milyen fontos volt a Kopaszkutya film, hogy még ma is kéri a számokat a közönség, hogy mennyire szerencsések, hogy egymásra találtak a hetvenes évek végén, és hogy milyen jófej volt Szomjas György, hogy le tudta forgatni abban a diktatúrában ezt a filmet. Az ilyen részeknél néha maga Szomjas veszi át a szót, és emlékezik a zenészek helyett is.

Lehetne a Kopszakutya Kettőt egy harminc évvel megkésett werkfilmnek is tekinteni, de még annak is érdektelen. Nincs semmilyen műhelytitok vagy érdekes történet. A kamerába mondott emlékek közül szinte mindet ismerheti már az, akit érdekelnek ezek az emberek: egy részüket Hobó megírta Hobo Sapiens című önéletrajzában, a másik felét pedig a mostaninál sokkal érdekesebben elmesélte Bill egy csomó tévéinterjúban.

Akit még most is érdekelnek ezek az emberek, azok valószínűleg mind tudják, hogy Deák Bill Gyula focista akart lenni, de gyerekkorában elvesztette az egyik lábát. Vagy azt, hogy Hobónak imponált, hogy Bill kolbászt tartott a táskájában. És a filmben ez a két legérdekesebb, legszemélyesebb sztori.

Annyira nincs semmi intimitás az egész filmben, hogy Hobó csak a kertjébe és egy érdektelen dolgozószobába engedte a stábot, Pókát csak a munkahelyén, a zeneiskolájában látjuk, egyedül Bill lakásába lehet lopva bepillantani. 1981-es a legfrissebb sztori a filmben, és csak egy számot hallunk, ami a Kopaszkutya után készült (Mesél az erdő a Vadászatról).

A Kopaszkutya Kettő annyira kerüli az életszerűséget, hogy még az sem derül ki, hogy Bill 1985-ben miért szállt ki a zenekarból. Bár Hobó egyszer elkezd lamentálni arról, hogy ő nem szerette a rockoperákat. Itt vége a monológnak, holott aki ismeri a zenekar történetét, az tudja, hogy most jönne csak a sztori: azon vesztek össze, hogy Bill leszerződött az István, a királyba. De ez már nem fért bele a Kopaszkutya Kettő kínosan unalmas semmitmondásába. Inkább nehezen forgó nyelvvel ismételgetik az öregek, hogy „hitelesek voltunk akkor”.

Hobó megfejtetlen identitása

Egyetlen érdekesnek ígérkező, ám egyáltalán nem kifejtett szál bujkál a filmben: mit tett a zenekarral a Kopaszkutya?

A három főszereplő rengetegszer elmondja, hogy ők mennyire hiteles külvárosi arcok, mennyire együtt éltek a kőbányai egyszerű emberekkel, és mennyire nem érdekelte őket a belvárosi, sznob művészvilág. És hogy ebben állt az erejük. Ez Póka és Bill esetében ez világos, Hobó pedig megmagyarázza, hogy miért lehet igaz róla is. Joga van identitást választani, nincs ezzel semmi baj.

Csakhogy közben óvatosan kiderül az, amit egyébként Hobó már tízezerszer elmondott és leírt: őt idegesítette, hogy a Kopaszkutya egy kitalált, ráerőltetett bunkó imidzset adott a zenekarnak, a címadó szám vagy a Farock kifejezetten Szomjas felkérésére készült, és az egész vonalat idegennek érzi. Belőle a mélyebb, művészibb gesztusok jönnek, mint amilyen a Vadászat. Pókának és Billnek viszont semmi baja sincs a Kopaszkutyával. Sőt, ha Hobó nem ülne mellettük, még talán azt is mondanák, hogy a kedvenc számuk.

Az egész Hobó-jelenség kulcsa ez a kettősség, hogy a Kopaszkutya tette sztárrá, de ő mélyebb, művészibb akart lenni, nem olyan kemény, mint mondjuk mint a Beatrice. Persze ezt a vonalat is teljesen elkente a Kopaszkutya Kettő, nincs szembesítés, nincs értelmezés, pedig legalább itt lehetett volna keresni valamit. Annyi történik csupán, hogy Hobó a film elején örül hogy proli, aztán a vége felé szomorkodik, hogy proli-szerepbe kényszerült. És ez a legérdekesebb az egész 90 percben.