A halál vonattal jár

Pedig a Jay Parini regényéből készült The Last Station igazán szép film. Az élete alkonyán lévő orosz írófejedelem kénytelen szembenézni azzal, hogy munkája önálló életre kelt. A puritánságot, egyenlőséget, szabadságot és magántulajdont elutasító nézeteiből mozgalom alakult, a tolsztojánusok pedig kinevelték maguk közül saját vezéreiket, akik igencsak számon kérik a mesteren saját filozófiáját.

A film középpontjában az a vita áll, hogy kire maradjanak Tolsztoj (Christopher Plummer) kiadási és szerzői jogai. Nem kis pénzről van szó, a Háború és béke, az Anna Karenina és az Ivan Iljics halála kiadási jogaiért már akkoriban egymillió rubelt kínált egy kiadó. Nem csoda, ha Tolsztoj felesége, Szofja grófnő (Helen Mirren) beleőrül abba a gondolatba, hogy gyermekei helyett Tolsztoj az orosz népre hagyná ezt az örökséget. Pedig Tolsztoj barátja és tanácsadója, Csertkov (Paul Giamatti) titkárai – köztük a sztori narrátora, Valentyin Bulgakov (James McAvoy) - segítségével mindent megtesz azért, hogy a 82 éves Tolsztoj ily módon írja át végrendeletét.

A jasznaja poljanai kastély egyik meszelt falú, fényűzést nélkülöző szobájába emigrált, öltönyét paraszti ruhákra cserélő író emiatt háborús helyzetbe kerül feleségével. Tolsztoj, bár 48 éve kitartóan imádja feleségét, nem bírja nézni a szaporodó hisztériás jeleneteket, az ármánykodást, és úgy dönt, utolsó napjait inkább békében töltené el. Titokban vonatra ül, hogy minél messzebb fusson – Szofja és talán önmaga elől is.

Michael Hoffman (Az ígéret földje, Változások kora) kellően érzékenyen nyúlt ehhez a drámai történethez. A The Last Station ritmusa, helyszínei, képi világa és zenei aláfestése nélkülöz minden hollywoodi klisét, sőt már-már esszenciális bizonyítéka annak, hogy nemcsak az oroszok tudnak jó „orosz filmet” készíteni.

De a The Last Station kétségkívül legnagyobb erénye Hoffman kiváló színészválasztása. Christopher Plummernél alkalmasabb Tolsztojt a világ nyugati felén biztosan nem talált volna. Plummer rá jellemző módon ebben a filmben is tökéletesen hozza a kívülről keménynek látszó férfit, aki csak ritkán és keveseknek árulja el, hogy lelkében mekkora viharok dúlnak, és hogy igazából csak egy szerelmes kamasz, aki 48 év után is ájultan bámulja feleségét, és bedől minden bolondériájának.

Nála már csak Helen Mirren játéka lenyűgözőbb, Mirren tobzódik ebben a szerepben, és mindent kihoz belőle, amit csak lehetséges. Egyszerre aggódó anya, szerető feleség, féltékeny fúria, pózokban fürdőző grófnő és őrült dervis. Minden egyes pillanata tökéletes alakítás, kettejük párosát nézni pedig felér egy féléves színiakadémiai képzéssel. Nem véletlenül jelölték őket 2010-ben Golden Globe-ra és Oscarra is, és nagy kár, hogy nem ők kapták meg.

A The Last Station harmadik meglepetése a Tolsztoj fiatal titkárát alakító James McAvoy. Már a Vágy és vezeklésben is megmutatta, hogy mekkora kaméleon, de ebben a filmben szinte orosszá változik, ilyen őszinte, naiv, oroszosan szentimentalista alakítást legalábbis utoljára A félkegyelmű című orosz sorozatban láttam. McAvoy annak ellenére lesz a film sármőre, hogy nem egy tipikus szépfiú, de lelkesültsége, szemei csillogása, ártatlan és félénk mosolya valószínűleg minden nőt levesz a lábáról.

A The Last Station a szereplőgárdának hála egy tökéletesen élvezhető film lett, annak ellenére, hogy a tolsztojánus mozgalom és a házaspár között dúló elméleti vita mélyebb kibontása azért még bele férhetett volna, 9/10.