Címkék

william hurt, isabella rossellini, öregség

Régóta foglalkoztat, hogy miért bolondulnak meg 50 feletti ismerőseim, egyikük látszólag minden ok nélkül a halálra készül, másikuk állandóan partizni akar, a harmadik 30 év után válna, a negyedik beleszeret fia osztálytársnőjébe.

Pedig a válasz egyszerű, mégha manapság nem is píszi öregedésről beszélni az ötvenesek kapcsán, attól ők még bizony simán érezhetik magukat öregecskedőnek, és aggaszthatja őket az a gondolat, hogy bizony behajtottak egy olyan zsákutcába, amiből nem lehet kitolatni. Erről a józan ésszel tényleg nehezen felfogható folyamatról szól a francia filmrendező, Julie Gavras filmje is, melyhez két nagyon szerethető "öreget" választott, William Hurtot és Isabella Rossellinit.

A sztori szerint az évtizedek óta boldog házasságban élő Adam (William Hurt) építészeti életműdíjat kap, amit felesége, Mary (Isabella Rossellini) azonnal gyásztáviratként értelmez, és a díjátadó után amnéziás lesz. A rövid ideig tartó emlékezetkiesést nem tartja kórosnak az orvosa, ám figyelmezteti, hogy bizony itt az ideje egy kicsit megmozgatnia az agyát és a testét. Míg a férj egy öregek otthonának tervezésével van elfoglalva, felesége megkattan, mozgássérült vécét szereltet be a lakásba, kicseréli a nászágyat egy automatikusan emelkedő támlájú kórházi rettenetre, és beszerez egy nagy gombos nagyitelefont is.

S bár a férj úgy tesz, mint aki nem érti ezeket a jeleket, szépen lassan fiatalokat gyűjt maga köré, hogy új, soha nem próbált területen, a múzeumtervezésben is kipróbálja magát. Farmert vesz és kapucnis pulóvert, bent alszik az irodában, rászokik az energiaitalokra, cigizni kezd, majd végleg kiköltözik a közös otthonból. Adam és Mary háborúját persze nem hagyja szó nélkül három gyerekük és Mary anyja, Nora (Doreen Mantle) sem, aki a film legsziporkázóbb alakja.

A Tétova félrelépőkből ugyan nem derül ki, hogy a nagyitelefon vagy a farmer tartóztatja-e fel jobban a halált, de "öregfilmnek" így is szórakoztató. A párbeszédekbe ugyanis annyi öregséggel kapcsolatos viccet szuszakoltak bele, hogy teljesen elveszi az őszintének szánt drámai pillanatok élét is. Gavras a forgatókönyvírón túl a karaktereket is olyan biztos kézzel választotta ki, hogy bármelyik karikaturistának büszkeségévé válna. Egyedül talán William Hurt nem tette bele magát annyira, mint az tőle elvárható volna, de az Elszáradt Rózsák Háborúja így is élvezetes marad.

A mozi legnagyobb értéke az a jótékony hatású hétköznapi cinizmus, amivel nemcsak a kaszást, de azt is el lehet felejteni egy időre, hogy az élettel szemben ez a sztori bizony happy enddel zárul, 8/10.