Címkék

svéd, bevándorlás, titanic filmfesztivál

A Play szándéka szerint arról szólt volna, miképpen tudnak a szegény, fekete bevándorló gyerekek fölébe kerekedni a jómódú, fehér "bennszülött" kölköknek, milyen is közelről a gyerekek közt dúló erőszak, mivel lehet rávenni néhány egészséges öntudatú gyereket arra, hogy önként átadja az összes nála lévő vagyonát a gatyájával bezárólag.

A svéd rendező egy megtörtént göteborgi eseményt dolgozott fel, de úgy tűnik, hogy nem volt nagyon kedve elmerülni a problematikában, vagy nem tudott mit kezdene vele. Persze nehéz kérdés ez, gondoljunk csak a nálunk folyó "cigánybűnözés" problémakörére, máris rájövünk, hogy egyetlen óvatlan lépéssel máris a bevándorlózás csapdájában köthet ki az alkotó, bármilyen jó szándék is vezesse.

Ruben Östlund talán ezért választotta a lírikus hangnemet a minimalizmussal összeházasító formát: távoli felvételek váltakoznak párbeszédek nélküli jelenetek hosszú sorával, miközben a történet idegörlően lassan halad előre. A kétórásra nyújtott mozi persze így bőven ad időt a nézőnek a gondolkodásra - vagy a dühöngésre.

Östlund ugyanis a gyerekszereplők viszonylag tökéletes kiválasztásán túl a film végére sem tud kihozni semmit ebből a sztoriból. Pedig ez a történet aranybánya lehetett volna egy olyan rendező kezében, aki le meri venni a bepúderezett gumikesztyűt.

Gondoljunk csak a szintén svéd Engedj be! című filmre, ami plakátja ellenére egyáltalán nem vámpírmozi, hanem pontosan arról a világról szól, amiben a kamaszkor küszöbén járó srácok megpróbálják kitapogatni azt a határt, hogy meddig is ér el a kezük és mit is lehet tenni azzal a kézzel. Hatalomvágy, gőg és a kínzás "gyönyöre" adja a motivációt, a határ pedig bizony néha messzebb van, mint azt elsőre gondolnák.

De ha már hazai talajon nem is mert kutakodni, azért legalább azt eltanulhatta volna a romlott kamaszok témájának nagymesterétől, Larry Clarktól (Kölykök), hogy ha bármit is meg akarunk tudni róluk, akkor illő hozzájuk közel menni a kamerával, nagyon közel, mert amit szóban nem is tudnak vagy akarnak kifejezni, azt az arcuk elárulja.

Ha ehhez az alaprecepthez még hozzádobott volna annyit, hogy ez az egész csupán a szegény-gazdag, erős-gyenge, idős-fiatal ellentétről szól, és semmi köze a bevándorlás problematikájához, máris jobban jártunk volna.

Östlund azonban ehelyett teljesen felesleges szimbolikus elemekkel erőszakolta meg az alaptörténetet, ami egyáltalán nem vitt közelebb a probléma nemhogy megválaszolásához, de még a bemutatásához sem, 4/10.