A hetedhét surmó visszatér

Aligha kétséges, hogy Santiago Segura kilencvenes évek végén megalkotott alkoholista, rasszista, suttyó zsarufigurája, José Louis Torrente Magyarországon már majdnem akkora kultusznak örvend, mint a Bud Spencer-Terrence Hill páros. Ráadásul Csuja Imre szinkronhangja legalább annyira hozzánőtt Torrente karakteréhez, mint annak idején szegény Bujtor Istváné Spenceréhez; a korábbi Torrente-epizódok klasszikusan bunkó benyögéseit - a "verjük ki egymásnak, de semmi buzulás", és társaik - pedig már majdnem annyian idézgetik rituálisan, mint mondjuk azt, hogy "a kamion a mienk, és el akarunk menni vele".

Torrente karaktere már az első rész idején annyira eltalált volt, hogy minden további csiszolás csak rontott volna rajta, így Segura előtt egy-egy új epizód elkészítése során már nem maradhat túl sok kihívás, túl azon, hogy egy kockás füzetbe feljegyzi magának az összes, már-már vállalhatatlanul bunkó beszólást, amit hall, különös tekintettel a Magyarországon kizárólag kültelki talponállókban hallható négerezésre/zsidózásra, valamint az olyasfajta szarós-fingós benyögésekre, amiken normális ember úgy tízévesen röhög utoljára, legalábbis nyilvánosan. Kiakadhatunk a poénok ismétlésein is, de hát már a másodiknál is ismételtek, az AC/DC meg negyven éve ismétel, mégis jó.

Ezek után már csak egy olyan történetet kellett gründolnia, ahol ezeket majdnem korlátlan mennyiségben el lehet sütögetni, az egyszerű történetben, ahol csak Torrentét követjük végig. Körülbelül ennyiből áll a Torrente-recept.

A történet egyébként úgy indul, hogy a biztonsági főnöknek szerződtetett Torrente börleszkbe illően rombolja szét egy komplett esküvőt, amiért az örömapa berág rá, és bosszúból börtönbe juttatja, ami egyrészt kiváló helyszín a segges-buzizós beszélgetéseknek, másrészt el lehet lőni a Menekülés a győzelembe börtönőr-elítélt focimeccs Segura-féle parafrázisát, (meg persze a Remény rabjai óriásposzter mögött fúrt alagútját), ebben pedig hagyományhoz híven muszáj volt Iker Casillas után egy másik spanyol focistát, jelesül Cesc Fàbregast szerepeltetni, aki ezek alapján visszavonulása után akár Steven Seagal nyomdokaiba is léphet majd, mert mimikai sokszínűsége vetekszik Pinokkióéval.

A jól kivitelezett szökés után aztán Torrente természetesen méltó bosszút áll az őt sittre juttató gengszteren, miközben szétlőnek egy komplett bevásárlóközpontot, a főszereplő száján pedig talán minden eddigi epizódnál több irgalmatlan suttyóság esik ki. Csuja szinkronja ezúttal is kiváló, a többi sajnos inkább magyarosan jellegtelen.

A Torrente-elmélet

Torrente-film esetében nehéz bármiféle elemzést végezni, hiszen az egész csak az ilyen
iszonyatosan prosztó szarós-buzizós benyögésekről szól, amiken nagyon jól  mulatnak a hozzám hasonló egyszerű lelkek. Az egész film Torrentére van kihegyezve, nyilván azért, mert a többi szereplő hozzá képest jellegtelen, így egy szálon futnak az események.

Egy kevés krimi is van benne, akció meg sok, persze hangyányit sem komolyan véve, néhol olyan, mintha a hollywoodi filmeket parodizálná. Épp az akciókon látszik, hogy egyre több lóvéból forgatja Segura (rendező, színész, forgatókönyvíró mellett producer is), mert az elsőben nem voltak látványos robbanások illetve óriási ugrálások mindenféle háztetőkről, most meg már igen. Szerencsére ezeket kellő szarkazmussal használja.

A hangsúly a poénokon van, hiába a 3D, ami igazából ennél a műfajnál még akkor is értelmetlen, ha így a nézőnek jobban az arcába másznak a meglehetősen egyértelmű szögből filmezett csöcsök, illetve hatásosabbá válik a film végére helyezett autórobbantós jelenet. A lényeg viszont még mindig az, hogy kilencvenhárom percre újra visszaváltozhat mindenki tizenévessé, és szégyenérzet nélkül kuncoghat az ezredik benyögésen is, hazaérve pedig elővegye az előző három Torrente-filmet dvd-n, megnézze újra, és elkezdje számolni az ötödik részig hátralévő napokat.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!