Virág
1 °C
5 °C

Tolókocsival a kuplerájba

2012.05.01. 12:11
A fogyatékosok testi vágyairól szóló Hasta la Vista nem véletlenül nyert a montréali, a San Jose-i és a budapesti Titanic Filmfesztiválon is díjat. Bár a belga Geoffrey Enthoven filmjében nem feltétlenül a történet a legértékesebb.

Az Hasta la Vistában három jó barát, két kerekesszékes és egy majdnem vak fiatal elhatározza, nem halhatnak meg anélkül, hogy megízlelnék a testi örömöket, ezért megszerveznek egy utat Spanyolországba, egy speciális kuplerájba, ahol a lányok kifejezetten a hozzájuk hasonlóak kegyeit keresik.

Az indítás szép és megható, a daganata miatt tolószékbe került Larsnak az orvosa és így a szülei is megtiltják az utazást, de Lars nem szeretné egy kórházi ágyhoz kötve tölteni az utolsó napjait, ezért a nyaktól lefelé béna Philip, aki egyedül még enni sem képes, az interneten leszervezi az utat, a szállást és az ápolót, a látássérült Jozef pedig segít a csomagolásban. Amikor minden készen áll, a srácok kiszöknek, illetve kigurulnak a féltő szülői házból, és Claude, a testes és mogorva ápolónő és mikrobusza segítségével elindulnak felfedezni a világot.

Geoffrey Enthoven ezután viszont nem tudja teljesen kézben tartani a road movie-t, hol elveszti a mértéket és már-már alpári „fogyi reality”-t kanyarít a sztoriból, hol pedig átesik a tolókocsi túloldalára és elmerül a naplementés giccsromantikában. Persze a téma sem könnyíti meg a dolgát, mert azt azért el kell ismerni, hogy a fogyatékosok szexuális életéről beszélni elképesztő bátorság, erről a témáról legfeljebb a visszaélések kapcsán hallunk még ma is.

Az Hasta la Vista az egyensúlyzavarokat leszámítva azonban nagyon is nézhető film, és ez nagyrészt annak köszönhető, hogy minden karaktere gyönyörűen ki van dolgozva. A béna Philip (Robrecht Vanden Thoren) – szintén bátor módon – azt a típusú fogyatékost jeleníti meg, aki nem képes szembenézni helyzetével, saját korlátozottsága feletti dühét mindig másokon tölti ki, ráadásul otromba módon.

A majdnem vak Jozef (Tom Audenaert) vele szemben a már-már bárgyúan kedves, kiszolgáltatottságában is alázatos, rongyosra szeretgetett mackót testesíti meg. A rákos Lars (Gilles De Schrijver) pedig kettejük karaktere között focizik, de inkább a jó fiúk pályáján. A triászuk minden speciális igényét kiszolgáló Claude-ról (Isabelle de Hertogh) pedig természetesen szintén kiderül, hogy ugyan testileg ép, de ő is fogyatékos a maga módján, csak a lelkében.

A színészi alakítások egytől egyig tökéletesek, főleg ha beleszámítjuk - és Enthoven gondoskodik róla, hogy így legyen -, hogy a szerepeket bizony nagyon is egészséges fiatalok játsszák el. A néha megbicsakló történet miattuk hihetővé és átélhetővé válik, és végül is eléri célját, mulatva tanít emberségre és együttérzésre, 8/10.