Kapcsolódó

• Néhol mégis lesz trianoni harangozás
• Bővítenék a nemzeti emlékhelyek számát

(2)

Címkék

trianon, szlovákia, kisebbség, galán angéla

Van akinek tökmindegy és van akinek nagyon fontos, hogy kisebbségi magyar létbe született. Nagyjából ez derül ki a Szlovákmagyarok című dokumentumfilmből, amit Trianon évfordulója alkalmából hétfő este 22.35-kor vetít az m1 csatorna.

Galán Angéla (született Budapesten, felnőtt Pozsonyban, diplomázott Budapesten) vizsgafilmje azért érdekes dokumentumfilm, mert egyrészt naivan, másrészt sok huszonévest megszólaltatva igyekszik körbejárni, hogy felvidékiek mit kezdenek azzal, hogy ők szlovákiai magyarok. Galán nem vesződött, hogy reprezentatív kutatást végezzen vagy elméleteket vessen össze, inkább végigkérdezte a rokonait és volt gimnáziumi osztálytársait. Így is minden szereplő teljesen mást gondol. Van Németországban élő, félig szlovák szereplő, aki magyarul neveli a gyerekét; meg Prágában élő állatorvos, aki kiakad egy budapesti Trianon-tüntetéstől, mert „ezek sajnálnak minket, pedig nem élünk rosszul”.

A film igazából nem ad választ arra, hogy mit jelent a kisebbségi sors a Felvidéken. Inkább arra figyelmeztet, hogy erre nem lehet válaszolni. Mindenkinek nagyon mást jelent ez, és hogy mit, az nem is feltétlenül tudatos döntés, hanem a személyes sors alakulásának kérdése. Van, aki szerint szerencsés helyzet, ha két kultúrát és nyelvet is belülről ismer az ember; és van, aki nem érzi magát eléggé otthon se Szlovákiában, se Magyarországon, mert mindkét helyen azt éreztetik vele, hogy idegen. Van, aki hisz abban, hogy az embernek kötelessége meghalni a szülőföldön; és van, aki szerint el lehet menni akár Angliába is mosogatni, mert lehet, hogy az lesz a legjobb.

Néha elhangzik általános nagy üzenet is: köszönjék meg az anyaországiak, hogy megmaradtak a határon túliak magyarnak; értsék meg a magyarországi politikusok, hogy olyanba szólnak bele, amiből semmit sem értenek, ezért csak ártanak, ha fogadatlan prókátorként papolnak. Van, aki szerint el kell fogadni, hogy a sebeket csak az idő gyógyítja meg, és nem lehet semmit sem csinálni.

A film azonban nem tanulság nélküli. Például kiderül, hogy nehéz a közhelyeket túllépve beszélgetni olyanokról, hogy haza, meg identitás.

Másrészt pedig az is világossá válik, hogy a téma teljesen feldolgozatlan. A Magyarországon élők előítéletes sablonokban gondolkodnak a határon túliakról: túlzott aggodalommal, vagy érthetetlen ellenszenvvel, legalábbis ez a határon túliak tapasztalata. Nekik pedig a „hol a hazád” kérdésre nem egyszerű választ adni.

Az is világossá válik, hogy az emberek boldogulni akarnak, és ha hagyják őket élni, akkor nincs is ebben a helyzetben semmi tragikus. Inkább állapot, néha előnyökkel és néha hátrányokkal, de se nem áldozatok, se nem hősök a kisebbségi magyarok.

Csak nem mindig hagyják élni az embereket, és ezért vannak nagyon rossz történetek is: arról, hogy a magyarul beszélgető kisgyerekeket megszidják a buszon Pozsonyban szlovák felnőttek; hogy az egyik szereplő kislányként félt, ha kiderül hogy magyar, akkor nem játszanak majd vele; hogy letótozzák a felvidéki magyart Budapesten.

A film elején egy régi fotón feltűnő dédnagymama kora óta először a mostani fiataloknak lehet útlevél nélkül ingázva, szigorúan előírt ideológiai irányvonal nélkül rácsodálkozó filmet készíteni a kisebbségi magyar sorsról. Nem véletlen hát, hogy feldolgozatlan a téma, és nagyon nehéz még a bennfentesnek is hozzányúlnia. De legalább már lehet értelmesen piszkálni.