A film egy sikeres Broadway-musical mozis átirata, annak az Adam Shankmannek a munkája, aki rendezőként és koreográfusként dolgozik Hollywoodban vagy harminc éve. A musicalt 2006-ban mutatták be, azóta az USA minden nagyobb színpadára elvitte a nyolcvanas évek hajmetál zenéjének könnyes-bugyinedvesítős ódáját, amit igazán csak azok tudnak élvezni, akiknek mond az valamit, hogy We're Not Gonna Take It. A film a musical történetét kicsit leegyszerűsítette, pár karaktert kivettek belőle, másokat a forgatókönyvírók (pl. Cruise karakterét) kicsit átírták, felnagyították, esetleg kreáltak nekik olyan konfliktusokat, amik a színpadi verzióban nem voltak jelen.

A nyolcvanas évek végén játszódó történet egy falusi lány (Julianne Hough, civilben countryénekes) és egy kedves pincérfiú (Diego Boneta, szintén énekes) románca, akik egymásba szerelmesednek és egyszerre kergetik álmaikat, mármint a sztárságot, miközben körülöttük mindenki szétszívja az agyát, és a budikagyló mellet ad a havernak beöntést viszkivel. A háttérben pedig egyre szól a zene, Guns ‘n Roses, Whitesnake, Twisted Sister, Europe, Poison, Journey, Def Leppard és így tovább, a korszak meghatározó zenekarai közül azok, akiktől meg lehetett venni a dalok feldolgozásának jogát. Mivel ugyebár musicalről van szó, a zeneszámok kevés kivétellel nem az eredeti lemezfelvételről szólnak, hanem a színészek előadásában hallhatók, aminek örülni igazán csak azok tudnak, akik most hallották ezeket a nótákat először.

Attól ugyanis, hogy valaki színész, nem biztos, hogy énekelni is tud. Ott van például Tom Cruise, aki egy Stacee Jaxx nevű, irgalmatlan nagy seggfej énekest alakít, ráadásul jól is, már ha figyelembe vesszük azt, hogy ez egy szatíra, a szereplőket szándékoltan túlírták és túl manírosan játsszák is el őket. Cruise, Axl Rose mozgását és ikonikus fejkendőjét vegyítette a korszak énekeseinek kivagyiságával, latexharisnyás, kifestett körmű, külsőségekhez mániákusan ragaszkodó magamutogatásával, és alkotott egy űbergyökér rockert, aki, míg el nem kezd gajdolni, hitelesebb bármelyik magyar pinametálos énekesnél. A hanggal viszont vannak bajok, érződik rajta a bizonytalanság, a képzetlenség, hiába járt a színész naponta énektanárhoz, szarból nem lehet ostort fonni, de ha mégis, nem lehet vele pattogtatni.

Fotó: outnow.ch

Az énekes-táncos betéteket összekötő dialógusok viszont annyira fájdalmasan laposak és unalmasak, hogy pár perc után visszasírjuk az éneklést, még a Journey Don't Stop Believin‘ című nótáját is, pedig azt már sikerült azért elcsépelni az utóbbi húsz évben. Cruise mellett azért van, aki énekelni is tud, Mary J. Blige, Diego Boneta vagy Julianne Hough számaira különösebb panaszunk nem lehet, de az igazi csúcspont Catherina Zeta-Jones és Alec Baldwin szerepeltetése, akik egy percig nem veszik magukat komolyan, és énekelni sem tudnak, ezért nem is nagyon próbálkoznak a dologgal.

A sztori nem tartogat nagy tanulságokat vagy különösebb mélységeket, a hajmetálnak vége, a vidéki lányokból nem mindig lesz milliomos énekesnő, a szakadt rockkocsmákat pedig kevés kivétellel Los Angelesben is lebontották, és a csípőjüket tekergető énekeseket most már tényleg csak a nosztalgiatévében lehet látni.