Fábián, Sebestyén
-12 °C
-3 °C

Petyhüdt szexisten

2005.01.19. 14:10
Nőfaló európai New Yorkban garázdálkodik, aztán jól megüti a bokáját. Shyer filmje steril és felejthető.
Alfie jóképű limuzinsofőr. Szereti a nőket, a jó sok nőt. Hat másodperc alatt eltűnik az életükből, aztán elfelejti a nevüket, az arcukat, maximum arra emlékszik, ha valamelyiknek túl szőrös az alkarja. Rühelli a kötöttségeket, a nadrágja élére vasalt, és robogón közlekedik Manhattanben, ebből is látszik, hogy brit, vagy mi.

Alfie remake. Az eredetit Michael Caine játszotta hatvanhatban: vastag cockney akcentussal, dermesztő közönnyel döntötte le a lábáról azt a bizonyos jó sok nőt, aztán pedig megfizetett mindenért. Negyven évvel később Jude Law játssza a szerepet. A különbség: Law szemmel láthatóan igyekszik, hogy megnyerje magának a nézőt, nem blazírt, mint a gyíkszemű, zseniális Caine, csak édeskés, unalmasan szimmetrikus, lágy metroszex.

Fi-gyeld-a-szá-mat

Alfie
Klikk a képre!

Ennek a puha, behízelgő modorú filmnek van egy másik lényeges vonása: a szájbarágós, erkölcsrendész pátosz, amivel közvetíti a mondanivalót. Alfie úgy menetel a bukás és aztán persze a megtisztulás felé, mint egy középkori moralitás hőse: az allegóriák színes óriásplakátok New York utcáin; Vágy, Útkeresés, Veszteség, és így tovább.

Charles Shyer rendező nem bízott semmit a véletlenre, hát még a félkegyelmű nézőre: feliratozza a lényeget, és ha még így sem lenne világos, merre vezet tévelygő Alfie útja, majd elmondja ő maga. Mert Shyer meghagyta az eredetiből a divatjamúlt, kipofázok-a-nézőknek-a-jelenetemből motívumot, igen, bele a kamerába, így tájékoztatok mindenkit a belső világomról. Persze lehet, hogy van, akinek ez szórakoztató, nekem egy idő után csak kínosnak tűnt.

Rossz retró

A hatvanas évek gyakran visszaköszön. Akkor még nem volt AIDS se, mondjuk, minek beletenni 2004-ben egy olyan filmbe, ami a promiszkuitásról szól, csak megzavarná az eredeti sztorit. Alfie nem használ gumit, teherbe is ejt valakit, ugye, itt kezdődik a mélyrepülés. Azért megy orvoshoz, mert potenciazavarai vannak, nem azért, mert esetleg elkapott valamit a féktelen éjszakákon.

A múltat idézi Alfie főnöke, a limuzinbiznisz tulajdonosa, Wing (Gedde Watanabe) karaktere is: sértően lapos, agyatlan sztereotípia, a selypegő, vicces kis sárga, tizenkettő egy tucat, ilyenek az ázsiai férfiak, mind. Egy ideje nem szokás ilyen filmet csinálni, nincs is sok értelme. Igen, a Jazz Singerben fehér színészt mázoltak feketére, hogy aztán úgy grimaszoljon, mint a feketék, de az 1927-ben volt.

Amellett, hogy ez az Alfie sablonos, erőtlen, didaktikus és hosszúra nyújtott, van azért erénye: az egyik Susan Sarandon profi játéka, a másik Nia Long, a legjobb barát barátnője szerepében. Long egy pillanatra valódi érzelmeket hoz a vászonra és így aztán megragad a nézőben, csak sajnos nincs túl sok sora.

Marad Jude Law, aki a nyomasztóan nagy előd és a gyenge forgatókönyv kettős terhe alatt összeroppan. Sármos, okos, hollywoodira gyúrt színész, de amikor a kéjrobotot játszotta az A.I.-ben, még mindig több szexualitást és emberséget sugárzott, mint most, Shyer keze alatt. Csalódás.