Natália
-3 °C
7 °C

Bágyadt filmcsók, kínos utánlövés

2005.03.22. 11:20
Az ember ül a moziban és azon gondolkodik, lehet-e márciuban azt mondani valamire, hogy az év legrosszabb filmje. Meg azon, vajon a cím óvatos jótanács-e, hogy tessék kérem lazulni, nem lesz itt minőségi szórakozás, egy kis móka, kiereszteni a gőzt - de nem, mert elég lenne, ha egyszerűen csak szórakoztatna, de csak lefáraszt: szép lassan minden erőt kiszív belőlem a keserves két óra alatt - igen, ilyen hosszú lett ez a kellemetlen szellemfilm, a Szóljatok a Köpcösnek! méltatlan folytatása.

Hetek óta zengi a píársajtó: itt a Csak lazán!, Travolta és Thurman újra együtt táncol, a Ponyvaregény-rajongók felkaphatják a fejüket, a Szóljatok a Köpcösnek!-rajongók meg úgyis tíz éve várnak a folytatásra. Megkapták, örömük nem lesz benne. Megvolt tánc is: két korosodó filmsztár elcsörög egymás mellett, Thurman pergamenbőrrel is jól néz ki, Travolta meg már több mint egy évtizede a Jópofa Nagy Visszatérő, szeretik őket a nézők.

Csak lazán!
Tekintse meg képeinket!

Tíz éve tényleg ott volt Vincent Vega és Mia Wallace, csak akkor Tarantino az elfeledett profi táncost idézte a mozirajongók hálás emlékezetébe, most pedig ezt a szellemidézést próbálják újramelegíteni. Nem sikerül. Óvatos a vágás is, alig érnek egymáshoz, erőtlenül, kicsit gépiesen pörögnek-forognak, leginkább külön-külön, lazán. A csókjuk is ilyen a végén - értelmetlen, előzmények nélküli, bágyadt filmcsók.

Sztárok, de minek

Ha a Szóljatok a Köpcösnek! meglovagolhatta a Ponyvaregény sikerét, a Csak lazán! a paródiája se lehetne. Egyiknek se. Az előző könnyedsége eltűnt, az utóbbi összetettségéből és humorából nem maradt más, csak egy rakás szánalmas karakter zavaros és kínos poénkodása. Telepakolták sztárokkal; Travolta és Thurman el is veszik a zűrös forgatagban. Itt van a Szikla nevű simabőrű pankrátor, aki olyan testőrt játszik, akinek minden vágya, hogy színész lehessen. Vicces is lehetne, de kitalálták, hogy a figura legyen meleg és ráaggattak egy tonnányi fáradt buzipoént.

Megy tovább a celebszpotting: André 3000 az OutKastból például a feka-gengszter sztereotípiás vonalat erősíti. A rappergengszterek főnöke maga Cedric The Entertainer, az egyik legsikeresebb mai amerikai komikus, akinek itt annyira futja, hogy a film végén dühös fekete-pride monológban tör ki a niggerező orosz maffiózó ellen és elmondja, mi mindent köszönhet a világ a fekete kultúrának - kár, hogy az ezt megelőző 110 perc másról sem szólt, mint az általa leginkább kifogásolt vaskos általánosítások erőltetett népszerűsítéséről.

Nem talál

Folyamatosan mellényúl a film. A sztori egy gyilkossággal kezdődik, amit egy pillanat alatt el is felejtünk és csak néha emlékeztetnek rá valami nyomozók, de már folytatódik is a történet: Chili Palmer a film helyett most a zeneipart célozza meg és rögtön fel is fedez egy jobb sorsa érdemes őstehetséget, az énekesnő Linda Moont. Sajnos Linda Moon szerepét egy Amerikában közepesen ismert, átlagos, érdektelen popsztár, bizonyos Christina Millian kapta és ezzel aztán jól alá is aknázzák a központi szálat. A lemezproducer az elején aggódik is, hogy hát, ez a kislány talán nem az a star quality, aztán a film bemutatja, hogy de, és a végére díva lesz belőle, pedig egyáltalán nem. A nagy durranás - Linda Moon duettet énekel Steven Tylerrel egy Aerosmith-koncerten - halkan pukkan a végén, Millian ott is ugyanolyan érdektelen és középszerű, mint valaha.

Csak lazán!
Klikk a képre!

Steven Tyler, aki egyébként a Botoxtól ma már jobban hasonlít egy nyolcvanéves milliomosnőre, mint egy tisztességes ősrockerre, szinte az egyetlen felüdülés jelenti a kínos poénkodók között: jól hozza a kába szupersztár-egót, öröm nézni. Ezek voltak a Szóljatok a Köpcösnek!-ben is a legjobb pillanatok Danny DeVito önirónikus színészfigurájával, kár, hogy ő két percet leszámítva jó érzékkel kihúzott ebből a szánalmas projektből. Harvey Keitel valamiért elvállalta a sunyi lemezproducer szerepét, ami nem is volt normálisan megírva, ő pedig aztán nem tudott mit kezdeni vele. A legendás Keitel ebben a filmben a mélyponttal ismerkedik, különösen a végefőcím alatti kötelező bohóckodás-táncikálás tragikus filmes pillanata szomoríthatja el a rajongót.

De akkor már jó, jó nekem, egy-két perc is kijutok a moziteremből, hogy végre beinduljon a jótékony felejtés és kitöröljem az agyamból a Csak lazán! képkockáit. Nem lesz nehéz.