Két életem, egy halálom

A számítógépes játékok és a filmek találkozása eddig jobbára Bloodrayne - Alone in the Dark, vagy Tomb Raider-szintű katasztófákkal járt. Ezek után elég meglepő volt, hogy a holland-belga Ben X, ami annyira videojáték-közeli, hogy félig-meddig egy online szerepjátékban, az Archlordban játszódik, egy raklap filmes díjat nyert (sőt, Belgium hivatalos jelöltje volt az Oscarra az idegen nyelvű filmek között), mielőtt eljutott volna a magyar mozikba.

Ben és BenX

Ben gimnazista valahol egy belga kisvárosban. Autista, illetve az autizmus egyik enyhébb válfajában, az Asperger-szindrómában szenved, tehát az Esőembernél azért szociálisabb, de nem sokkal. Ez tökéletesen alkalmassá teszi az iskola lúzerének szerepére, akit ott terrorizálnak a többiek, ahol csak érnek, ő meg persze nem védekezik, nem szól senkinek, csak tűr. Aztán este a számítógép előtt, ahogy a szuperhősök, Ben is átváltozik: ő lesz BenX, az Archlord online szerepjáték világának legnagyobb harcosa, akinek tetteiről legendákat mesélnek a bárdok a tábortüzek mellett, és nevének említésére riadtan húzzák össze magukat az orkok, trollok és egyéb rusnyaságok.

Miközben durvul a szivatás a suliban, és sodródik a megalázott Ben az öngyilkosság gondolata felé, Archlord-beli játékostársa, Scarlite, a gyógyító lány próbálja őt visszarángatni az életbe. Aztán amikor Scarlite előadja, hogy a való életben is találkozni szeretne Bennel (aki eddigre nyilván ismeretlenül is halálosan szerelmes bele), teljesen összemosódik a két világ, és egészen a kicsit béna és hiteltelen lezárásig csak találgathatjuk, mi valós, és mi Ben képzeletének szüleménye.

Trollok és bunkók

Bár a mozikritikusból lett rendező, Nic Balthazar nem mer túl gyakran a játék világához nyúlni, ezek a villanások a film legjobb részei. Benben folyton felrémlenek a játék képei, ilyenkor párhuzamosan látjuk, ahogy készülődik az iskolába, BenX pedig a fényes páncéljában a következő csatára; vagy a buszmegállóban várják az egész nap őt szivató bunkók, BenX-re meg vicsorogva várnak a trollok a harcmezőn.

A zavarba ejtően Csányi Sándorra emlékeztető Greg Timmermans jól hozza Ben figuráját (bár lássuk be, hálás szerep), az iskolai bunkók tényleg bicskanyitogatóak, a többi szereplőnek meg alig jut valami: anyuka kétségbeesett és néha sír, a hol valós, hol képzelt Scarlite meg szépen mosolyog. Az operatőr Ben zavarát azzal próbálja hangsúlyozni, hogy amikor hősünkhöz beszél valaki, annak hol a szájára, hol a szemébe zoomol milliméteres közelségig, ez eleinte hatásos, aztán úgy a tizenötödik alkalomtól már roppant unalmas.

Az Archlordban (ami egyébként egy létező, bár nem túl sikeres játék) játszódó részek nagyon rövidek és semmitmondóak, általában annyiból állnak, hogy BenX feszít egy bazi nagy karddal, a kamera meg körbejárja. Ebből aztán nem derül ki, mitől olyan nagy király a játékban, miért kapja meg azt a tiszteletet, aminek már az ezredrészével is boldog lenne a való világban, és elég féloldalas lesz a film annak állandó sulykolásával, hogy mekkora bunkók is az iskola trolljai.

A "csodabogár a sarkára áll" sztori jól-rosszabbul sikerült csavarokkal, és izgalmas képi megoldásokkal feldobva. Több is lehetett volna benne, ha a rendező nem fél a videojátékoktól, de így is érdemes megnézni, mert ezzel a művészmozis adagunkat pipáljuk ki egy hónapra.